Nagyon nehéz beszélni a hitről, mert megfoghatatlan. Mindenkinek más és mégis hasonló, eltávolíthat és összehozhat minket. Vajon egyről beszélünk? Ugyanazt gondoljuk? Ugyanúgy éljük meg, éljük át? A történelem folytonosan bizonyítja, nem. Sok vér, kegyetlenkedés, gyalázat, szégyen teli esemény bizonyítja, hogy nagyon sok mindent másképp gondolunk és teszünk, mi emberek, a hit nevében.
Én hiszem, hogy hit nélkül nincs élet! De azt is, hogy tisztelnünk kell mások hitét!
Nem reformátusnak születtem. Sőt, csak felnőttként, saját akaratomból választottam vallást, keresztelkedtem meg. Felmenőim katolikusok voltak. Nagyapám és nagyanyám vallási iskolában nevelkedett, ahol több, kevesebb sikerrel kiverték belőlük Krisztus tanításait. Nagyapám egyetlen emléke, hogy folyamatosan verték a papok. Ehhez hozzájött a szocialista rendszer vallásüldözése, az ünneprombolások… Kisgyermekként nagymamám próbált mesélni nekem titokban Istenről, Isten fiáról, aki eljött hozzánk. A szeretetet pedig nem tanította, megélte. Segített mindenhol, ahol, és akinek tudott, légyen ismerős, vagy ismeretlen. Soha nem adta fel, pedig sokszor akadályokba ütközött. A családot pedig olyan ősi erővel tartotta össze, amit csak pár évvel ezelőtti halálakor éreztünk meg, mert addig természetes volt számunkra.
Már nem olyan kis gyermekként, mint minden kamasz életében, nálam is eljött az az idő, amikor már nem tudtam válaszolni a számomra megfoghatatlan kérdésekre. Édesanyám, aki filozófusként látta vívódásom, az ókor, középkor, újkor nagy gondolkodóival ismertetett meg, majd a Bibliával. Ekkor már tudtam, hogy mi hiányzott eddigi életemből, és éreztem, mire van szükségem, hogy életem teljes legyen. Tudtam. De úgy véltem, hogy hitemhez nincs szükségem a külcsínre, a hókusz-pókra. Ez a hit bennem él! Erős!
Hiszek a sorsban! A református egyházat nem én választottam, ő választott engem. Sokszor, sok helyen keveredtem hitvitába barátaimmal, ahol a vallás és az egyház, az egyházi visszaélések, a kirekesztés és a szeretet újra és újra szóba jött. Hogy lehet egy egyház kirekesztő? Ítéletet alkotó? Megalázó? A mai napig nem értem, és minél idősebb vagyok, egyre inkább nem.
Egyik alkalommal egy baráti beszélgetésen ott volt az erzsébetvárosi Klapka téri református gyülekezet lelkésze, akivel sok órán át beszélgettem. Rádöbbentett, mennyire fontos az ember életében a gyülekezet. Milyen értékes az az idő, amit együtt töltünk, együtt gondolkodunk. Ő keresztelt meg engem és két nagyfiamat is.
Ahogy a gyerekek megszülettek, egyre nehezebb volt eljárnom a vasárnapi Istentiszteletekre, gyülekezeti együttlétekre. Múltak az évek és valahogy mindig volt valami, ami fontosabb volt. De az Úr nem engedett el és újra megszólított.
Egy idáig soha nem ismert utcán siettem egy baráti találkozóra, amikor észrevettem, hogy egy kedves pár hirdetményt próbál kifüggeszteni a kapuba. Ránéztem, és megláttam: Narnia tábor. Pont a Narniát olvastam a fiaimnak és érdekelt, hogy milyen lehet ez a tábor. Az első nap beszippantott a hely szelleme, a segítők mély figyelme, a lelkész természetessége. Rögtön tudtam, megérkeztem.
Habár édesanyám halála óta nagyon keveset tudok részt venni a gyülekezet aktív életében, de nap mint nap érzem segítő erejét.
Aki ismer, tudja, nyitott vagyok és elfogadó. A barátaim egy része alternatív hívőnek aposztrofál. Hogy így van-e? Valószínű. Nem szégyellem! Krisztust is annak tartották!
Csak én sokat és sokszor hibázom.
De azért nagyon igyekszem!
