Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra (az Úr). (Habakuk 2, 1)
Mátyás király szülővárosában, kincses Kolozsváron láttam meg a napvilágot 1972-ben. Édesapám gépészmérnök, édesanyám angol-magyar szakos tanár. Bátyám, Csaba, 1 évvel idősebb nálam, Márton öcsém pedig 5 évvel fiatalabb. Iskolás éveimet Kolozsváron töltöttem. Zenei tanulmányaimat már óvodásként elkezdtem. Első osztályos korom óta hegedülök, később zongorázni is tanultam. Nagyon mozgalmas, színes, eseménydús gyerekkort tudhatok magaménak. Hogy mennyire szükségem volt erre a neveltetésre, akkor még nem sejthettem! 1989-ben települtünk át családommal Magyarországra. A Debreceni Református Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, az Orando et laborando (Imádkozva és dolgozva) jelmondata alatt. Kollégista lettem. Akkoriban az ország valamennyi tájáról, de bátran mondhatom, hogy határokon kívülről is érkeztek az alma materbe, így mindennapjaimat együtt éltem osztályom legalább kilencven százalékával. Védett, zárt és tiszta légkör vett körül ott is. Zenei tanulmányaimat is folytattam, emellett Berkesi Sándor védőszárnyai és támogatása alatt a kóruséletbe is belecsöppentem. Ahogy az otthoni és a kollégiumi nevelés, a zene és az egyház is összekapcsolódtak bennem.
Mivel nagyon szerettem és szeretem az embereket, a tudást, az iskolát, a tanulást, a tanítást, és a tantárgyak között sem tudtam különbséget tenni, mi mást választhattam volna, mint a tanítóságot. Ott mindennel foglalkozunk! Ma már azt mondom, hogy életem legjobb döntése ez volt, hisz nem tudok magam számára érdekesebb, inspirálóbb és változatosabb munkáról, amit ennyire szívesen végeznék. Pedig elég nehéz éveket tudok a hátam mögött. Laktam és tanítottam falun, Perbálon, vidéki városban, Szegeden, majd Gödön. Körülbelül 2-3 évente következett egy-egy újabb változás. Magamban sokáig kutattam: lehet, hogy én vagyok mindennek az oka? Hogy is lehet ilyen „gyökértelenül” élni? Igaz, rengeteg tapasztalattal gazdagodhattam. Sok bánat, keserűség is adódott. Válások, költözések tarkították életemet. 12 éve költöztem vissza Budapestre, pontosabban 2 lányommal együtt (Zsófi és Réka), szüleim közelébe.
Nem csak a lakásban találtam otthonra, hanem a törökőri gyülekezetben is. Ekkorra már nagyon nagy szükségét éreztem annak, hogy valahol végre gyökeret ereszthessek. Itt találtam rá úgy Istenre, itt érintett, szólított, rázott fel és lehelt új életet belém, hogy azzá lehettem, aki most vagyok. Tavaly a munkámban is eljutottam egy olyan mélypontra, hogy a pályát is ott akartam hagyni. De az Úr Isten ezen a téren is csodát művelt velem. Megharcoltam azért, hogy átkerülve egy másik osztályba, egy másik kolléga mellé, jobb képességű gyerekekhez, bizony végre teljes az örömöm a munkámban is. És immár önmagam lehetek, nemcsak szakemberként, hanem anyaként, emberként, keresztényként. Teljességemből, Istennek rajtam keresztül megmutatkozó teljességéből bátran adhatok. Szívesen tanulok a legkisebbektől, tudván, hogy ilyeneké a mennyeknek országa.
Mit írhatnék még? Boldog vagyok! Azt a teljességet élem meg, amit gyermekként éreztem. És Isten gyermekének tudva magamat, ráadásul Isten tenyerén, valóban nincs bennem félelem. Sokszor élem meg, hogy mellettem sokan megtapasztalják azt az érzést, hogy önmaguk lehetnek. Önmagukká válnak. Ha ez lenne életem értelme, vállalom. És ha ehhez egyedül kell is maradnom, nem panaszkodom. Az aratni való sok, hát munkássá válok.
Ne félj, csak higgy! – bíztatom magamat is, hisz sokszor és sokat féltem. A megváltást már elvégezték.