95 éves vagyok. Feledékeny lettem, romlott a hallásom, menni már nem tudok, hacsak itt a szobában nem, itt is járókerettel topogok, ezért aztán, persze csak a lehetőségekhez képest, olvasok. Igaz, rosszul látok, de hát nagyon érdekel, ami valahogy Istennel kapcsolatos. Először is, ugye, a Biblia. Van itt belőle több is. Aztán mindaz, ami számomra érthetően beszél a Bibliáról, vagyis nem annyira a magas teológia érdekel, noha vannak ilyen könyveim is, hanem az olyanokról, mint amelyik, mondjuk, a Szentírás történetét veszi végig, vagy amelyik az ótestamentumi könyveket, meg az evangéliumokat magyarázza. Nagyon tetszett John Barker Isten című kötete. Ez azt vizsgálja, mit tudtak, mit gondoltak Istenről a különböző kultúrák vallásai, emberei. Nagyon mély élményem volt elolvasni Szent Ágoston vallomásait. Azt gondoltam egy pillanatig, hogy akkor már nekem nem is kell mást olvasnom, megvan, ami kell. Két példányban is őrzöm. Az egyikben párhuzamosan adják a latin és a magyar szöveget. Én reformátusként a veszprémi piaristáknál érettségiztem, ők megtanították az embert latinul rendesen, de tanultam aztán is, jogvégzett ember vagyok, szóval értem a latint, hét évig németül is tanultam, négy évig meg görögül. Csak hát mostanában már nem olyan jó az emlékezetem. Sajnos. Megemlítek még két könyvet. Erősen él bennem, mert újra és újra fellapozom, Parlaky István A megtalált Isten című munkája. És nagyon élveztem a Tasi István szerkesztésében közreadott tanulmány gyűjteményt, az a címe, hogy A tudomány felfedezi Istent, és arról beszél, hogy az evolúcióval, a véletlenek sorozatával szemben a tudósok egyre többször győződnek meg a világ tudatos tervezettségéről, Isten létéről.
Említettem, hogy a piaristákhoz jártam. Veszprémben akkoriban az övéké volt a legjobb középiskola, és mondhatom, sokat köszönhetek nekik. Amire tanítottak, az az okos és mégis gyöngéd érzelmekkel átszőtt alapmagatartás, tisztelet a teremtés minden értéke iránt, családias közvetlenség, amellyel az ember megtalálja helyét a teremtő és megváltó Isten terveiben, és tevékenyen igyekszik előmozdítani a közösség javát. Kegyesség és tudomány együtt. Itt esett meg velem valami, amit máig mesélek. Érettségi közben szünetet tartottunk, kimentem az udvarra. Az egyik oldalon vagy negyvenen csoportosultak, a másik oldalon csak egy valaki. Olvasott. Nem tudom miért, odamentem. Vittem magammal a fizika könyvem. Mit olvasol, kérdeztem. A fizika tankönyv egyik oldalát olvasta. És amit olvasott, az nem volt benne az én könyvemben. Nyilván, mert használtan vettük, az övé meg új volt. Elhűltem. Akkor én készületlen vagyok! Elkértem a tankönyvét, hogy átfuthassam, ami az enyémből hiányzott, és ami tétel volt a vizsgán. Ide is adta, ezen később nem győztem ámulni. Bementünk, és én azt a tételt húztam, amit akkor olvastam át. Utólag átgondoltam az egészet. Legalább tíz véletlen kellett ahhoz, hogy sikeresen érettségizzek. Annyi, amennyi együtt már nem véletlen. A gondviselés csodája.
95 éves vagyok. A feleségem se sokkal kevesebb. A lányom gyakran jön, bevásárol, segít, törődik velünk mindenféleképpen, fáradhatatlanul. Mondtuk is, itt maradtunk neked gondnak. Azt felelte, áldásnak inkább! Megköszönöm Istennek őt is, meg a vejemet is. Szoktam értük is imádkozni. Amúgy én leginkább reggel imádkozom. Kérni szoktam az Urat, ne engedje, hogy elfelejtsem, hogy ő van, s ha már egész életemben vezetett, óvta és gondját viselte az életemnek, akkor most már kísérjen el halálomig, halálunkig. Kérni szoktam, intézze úgy, meghalljam, felismerjem és megértsem őt, ne engedje, hogy átadjam magam a kívánságaimnak. Segítsen ennek a világnak is. El-elnézem, mi minden örvénylik körülöttünk. Magam se értem pontosan, hogy miért, de kíváncsi vagyok arra, ami itt történik. Miközben nem örülök neki. Ezért kérem a mi Urunk türelmét, szeretetét mindenkinek. Bocsásson meg nekünk. Mert sok köztünk a jó ember is.
