Ahogy most, 87 évesen visszanézek, azt kell mondanom, hogy én bizony nem voltam különleges ember, s az életem sem volt különleges. Nem mondhatom, hogy könnyű volt, de azt se, hogy súlyosabb megpróbáltatásokkal, próbatételekkel, csapásokkal kellett volna megküzdenem, mint amilyenekkel a körülöttem élők többsége küzdött. Legfeljebb másfélékkel.
Amikor én Bátori Irénként a romániai Bihardiószegen megszülettem akkor még a környék magyar nyelvű volt. És nagyobb részt református, ahogy a Nagyvárad melletti Nagykágyán is, ahol felnőttem. Később aztán sok románt telepítettek be, és egyre nehezebb lett magyarnak lenni. Nyolc éves voltam, amikor meghalt édesanyám. Rokonokhoz kerültem, hol egyikhez, hol másikhoz, végül aztán eljutottam a nagyváradi református leánygimnáziumba, ahol bentlakó lehettem. Nyaranként persze dolgoztam, mert már akkor is úgy gondoltam, hogy Isten kegyelmén kívül ne szoruljak én senkire, még a testvéreimre se, hiszen nekik is megvan a maguk baja. Egyébként négyen voltunk testvérek. Dolgoztam később is, amikor a tanítóképzőbe jártam, ahol a háború miatt csak délután volt tanítás, így a délelőttjeim felszabadultak és eltarthattam magamat. Az utolsó esztendőre azonban annyira kimerültem, hogy a munkáról le kellett mondanom. Ha nem teszem, talán sohasem lettem volna tanítónő. Így az lettem. Lassacskán románul is megtanultam, annyira, hogy egyszer, Bukarestben járva, nem is akarták elhinni, hogy magyar vagyok. Alig három évet taníthattam, nagyon szerettem tanítani, amikor váratlanul, megkérdezésem nélkül áthelyeztek Moldovába. Én oda nem megyek! Nem is mentem. De ezzel az állásomat is elvesztettem. Nem maradt más kiút, átképeztem magam könyvelővé. És én ugyan nem szerettem az irodai munkát, nagyon ellenemre volt, végül mégis könyvelő maradtam nyugdíjig. Mérlegképes könyvelő
1961-ben férjhez mentem. Négy évvel később, amikor már azt hittem, nem ad nekem az Úr Isten gyereket, megszületett a fiam, aki a temesvári műszaki egyetemen szerzett mérnöki diplomát. Ott ismerkedett meg a feleségével, s amikor 1990-ben végeztek, rögtön át is telepedtek Magyarországra. Elfogadtam, de meg is szenvedtem a döntésüket. Ritkán láthattuk egymást, ritkán örülhettem két unokánknak. 1998-ben tudtak lakást venni, hívtak bennünket, jöjjünk Budapestre, nézzük meg, de a férjem nem akarta, nem is tudta már vállalni a töredelmes utazást. Engem azonban rábeszélt, azt mondogatta, nem lesz semmi baj. Alig érkeztem meg, már telefonáltak is a szomszédok, hogy mit csináljanak, mert nincs semmi mozgás a lakásban. Hát, törjék be az ajtót! Sokat gondolkodtam én a történteken. Folyton az forgott bennem, hogy talán meg se hal a férjem, ha nem jövök el mellőle, ha segíteni tudok neki. De hát ezt nem lehet tudni, és akárhogy is van, Isten akaratában meg kell nyugodni. Nagyon egyedül maradtam. 2003-ban aztán engedtem a fiamnak, és én is átköltöztem Budapestre. Most a sógornőm lakásában élek.
Mit mondhatok még? Gyengülök, a fájdalmak is egyre sűrűbben megfordulnak bennem, baj van a szememmel, mert bár megoperáltak, de orvosi hiba történt, nem tudják rendbe hozni. A tévét még rövid időre sem szenvedhetem, olvasni nem tudok, rádiót hallgatok reggeltől estig, ha másért nem, hát azért, hogy hangok legyenek körülöttem. Jó fiam van, sokat hívnak, ha kell, segítenek, de Érdről nem szaladgálhatnak minduntalan hozzám. Különben is ellátom magam, jövök-megyek, nem szorulok senkire. Eljárok a gyülekezetbe is. Ezen is el-el szoktam gondolkodni. Mennyire más világ volt az odaáti, s mennyire más ez! Lelkiekben, értékekben, szokásokban is. Mi annak idején, Nagykágyán, később a váradi Körös-parti református templomban, vagy a kéttornyú Újtemplomban, ahová asszonyként jártam, az istentiszteletre várva énekeltünk és imádkoztunk. És amikor vége volt, akkor nem szaladtunk azonnal haza. A templom előtt beszélgettünk még egy kicsit egymással.
Talán tőlem ment el nagyon az idő. Mert az bizony nagyon telik. Ideje is volt visszanéznem. Így legalább arról is meggyőződhettem megint, hogy Isten engem, e 87 év során, a tenyerén hordozott. Nem kímélt meg semmitől, de segített mindenből kilábalni, mindent a javamra fordítani. Imádkozom, magamra ne hagyjon.
