Református családba születtem. Apai nagyapám a békéscsabai, anyai nagyapám a gyulai református egyház presbitere volt. Gyulán konfirmáltam, majd az általános iskola elvégzése után Budapestre költöztünk.
Édesanyám gyakran mesélt leánykori élményeiről. Segédként Budapesten dolgozott és a fasori gyülekezet ifjúsági alkalmait látogatta. Akkoriban az ifjúság lelki gondozását Dobos Károly tiszteletes úr végezte. Rengeteg élménye volt a közös alkalmakról, kirándulásokról. Azt képzeltem, (nem kevés illúzióval) hogy nekem is ilyen élményeim lesznek, ha Pestre költözünk. Hát nem így lett. A Róna utcai gyülekezetben nem volt hasonló korú fiatal, és néhány gyülekezetet látogatva sem találtam olyat, ahol az ige mellett barátokra is lelek. Diákként, később dolgozóként, máshol kerestem társaságot, a vasárnapi istentiszteletekre már csak rutinból jártam, és fokozatosan eltávolodtam Istentől. Szinte észre sem vettem, hogy megváltoztam. Ilyen lelki körülmények között ismerkedtem meg a férjemmel, ő katolikus, de nem gyakorolta hitét. Nem tulajdonítottam jelentőséget ennek, de örültem, hogy férjem beleegyezett a református esküvőbe.
Esküvő után Ózdra költöztem. Újra elvesztettem barátaimat és édesanyámtól is távol kerültem. Próbáltam beilleszkedni férjem környezetébe és elfogadni barátait. Férjemnek volt egy 10 hónapos aranyos kisfia (László), akit szeretettel gondoztam. Később megszületett közös gyermekünk Zoltán. Az együtt töltött évek alatt rájöttem, hogy ez a környezet és az a közösség ahova a férjem jár nem alakítható. Teljesen más világ volt, mint amit eddig ismertem. Ekkor visszahúzódtam, és csak a gyerekekkel foglalkoztam. Férjemtől is eltávolodtam. Eszembe jutott a boldog gyermekkorom és rájöttem, hogy Isten nélkül az életem a teljes lelki megsemmisüléshez vezet.
Ekkor kezdtem újra szívből imádkozni, és éreztem, ha én el is hagytam Istent, ő nem hagyott el, végig velem volt, csak arra várt, mikor keresem újra az ő közelségét. Sokat imádkoztam, és egyre inkább nyilvánvalóbbá vált, hogy ilyen környezetben, és közösségben nem tudom a gyerekeket hitben nevelni. Ekkor döntöttem úgy, hogy a gyerekekkel együtt visszajövök Budapestre.
Férjem két hónap múlva magával vitte Lacikát, így a két gyerek külön környezetben nevelődött. A későbbiek folyamán a két testvér minden iskolai szünetben találkozott, nagyon sok időt töltöttünk együtt, szinte minden szabadságom velük telt el. Közben vasárnaponként édesanyámmal felváltva kísértük Zolikát a Róna utcai gyülekezetbe gyermek istentiszteletre (később itt konfirmált). Nagyon szerettem ide járni, egy teljesen más gyülekezet fogadott, mint fiatal koromban, jó ismerősökre tettem szert és Kovács Mihály esperes úr prédikációi is a szívemhez szóltak. 2006-ban édesanyámat magához szólította Urunk. Hamvait a Fasori református templomban helyeztük el. Ettől kezdve, ha oda megyek istentiszteletre, és emlékezni, mindig úgy érzem, hogy együtt dicsőítjük Istent a tőle tanult szép énekekkel.
Közben Kovács Mihály esperes úr nyugdíjba ment. Noha Zoltán fiam a törökőri gyülekezetbe járt, én talán még most is a Róna utcait és a fasorit látogatnám, így járnék templomba, ha nem jön el hozzánk Balássy András nagytiszteletű úr a feleségével, Hajnalkával. De eljött. Nagyon jól éreztem magam a látogatásuk alatt és ez kíváncsivá tett a törökőri gyülekezetre. A következő vasárnap már itt hallgattam Isten igéjét. Rendszeresen kezdtem ide is járni, mert úgy éreztem, hogy ez a kedves családias közösség befogadott. Ma már szinte mindenkit ismerek a gyülekezetben és jó érzés ezzel a közösséggel együtt hallgatni az Igét, és a mindenki számára igazi lelki útravalót adó prédikációt. A Róna utcai gyülekezettől sem maradtam távol, megmaradtak a jó ismerősök, de mostanában csak gyermek istentiszteletre járok oda. Laci fiam ugyanis közben megnősült, a munkája Budapestre szólította. 2006-ban született egy ma már nagyon cserfes, minden iránt érdeklődő unokám: Marci. Mivel a szülők ateisták, Marcit én próbálom, és a Róna utcai óvodások közössége Istennel megismertetni. Szeret velem jönni, már barátai is vannak és élvezi a foglalkozásokat. Remélem, és hiszem is, lesz mire visszaemlékeznie, amikor majd később arról dönt, hogy akarja-e Istent követni. Ami rajtam áll, megpróbálom. A többi Isten dolga. Akinek csak hálával tartozom, hogy soha nem hagyott el, végig vezetett életemen, hogy ma is úgy érezhetem, a tenyerén hord.
És hát végül mi mást mondhatnék, mint amit kedves énekem, a 274. mond: „Ki Istenének átad mindent / (…) /Az nem fövényre épített. // (…) / Ki benne bízik és remél, / Az mindörökké Véle él.”
