Amikor a Törökőr szerkesztője megkért, hogy foglaljam össze néhány sorban hitéletem alakulását, magamban elcsodálkoztam azon, hogy eddigi életem során miért nem gondoltam át szisztematikusan ezt a rendkívül fontos kérdést. Aztán rájöttem, hogy számomra az istenhit akár a légzés. Az élet nélkülözhetetlen része, mégsem gondolunk rá naponta, hogy lélegeznünk kell, csak akkor figyelünk fel rá, ha valami akadályozza normális menetét. Hála Istennek köznapi életünkben ilyesmi ritkán adódik.
Gyerekkorom a Balkányi Református Gyülekezetben telt, amely a viharos történelmi események ellenére (világháború, Rákosi éra…) olyan volt, mint egy meleg fészek. Szüleim és közvetlen környezetem istenfélő emberek voltak, akiknek hitben élni volt a természetes, az istentelenség az abnormális emberi tulajdonság. Az ilyen tiszta gyermeklélekre mondta annak idején Jézus: Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint ezek a gyermekek, nem mentek be a mennyeknek országába.
Ebből az idillikus környezetből kiszakadva jöttek a kísértések, melyeknek egyre nehezebb volt ellenállni (a kamaszkor, ateista környezet). Tanulmányaim során is egyre több olyan kérdés merült fel, amely látszólag ellentétben állt a Biblia tanításával, de ezek alaposabb megfontolása során a kételyből nem egy esetben Isten létezésének bizonyítékát véltem felfedezni, pedig tudom, hogy Isten ilyet nem ad a kezünkbe, mert ha ezt tenné, nem lenne szükségünk a HIT-re.
Utólag Isten féltő szeretetét vélem abban is felfedezni, hogy amikor a tiszta falusi környezetből kiszakadva a bűn fészkének tekintett nagyvárosba kerültem, elsőként a Gyökössy Endre Nagytiszteletű úr vezette Újpest-Újvárosi Gyülekezettel kerültem kapcsolatba. Ezt követően a Pozsonyi úti, majd a Róna úti Gyülekezetekhez tartoztam, végül Isten újabb gondoskodó szeretetének köszönhetően megismerhettem a Törökőri Gyülekezet életét, és annak részesévé válhattam.
A Bibliaolvasó Kalauz irányítása szerint naponta olvasom a Bibliát, és természetesen naponta imádkozom, ha lehet szobám magányában, de idő hiányában gyakran előfordul, hogy buszon utazva, gondolatban.
Azt mondhatom tehát, bár paradoxonnak hangzik, hogy nekem nem volt részem a hitért való küzdelemben, „megtérésben”. De hát miért ne volna ez a természetes?
