Számomra ez a legcsodálatosabb mondata a Szentírásnak. Gyermekkoromban sokszor hallottam idézni, hiszen mélyen hívő, súlyos betegségét alázatosan viselő édesanyámnak a Biblia mindennapi forgatása volt erőforrása, abból nekem is rendszeresen felolvasott. Később, amikor a fokozódó bénulása miatt a könyvet se tudta tartani és lapozni, mesélt és idézett belőle. Ezek mélyen belém vésődtek, de mégis inkább a félelmetes, ítélő Úr képe, mint a bennünket szerető Atyáé. Nehezen tudtam megemészteni, hogy miért kell az én jó anyámnak annyit szenvednie, miért nem gyógyítja meg a Jóisten, mikor4 pedig teljes szívvel imádkozunk és kérjük őt.
Konfirmációm után a középiskolás évek során lassan eltávolodtam a hitélettől. Csalódott voltam. Elhatároztam, hogy orvos leszek, majd én segítek, ha csak tőlem telhetően is, a beteg embereken.
Csodák csodájára felvettek az orvosi egyetemre, ami abban az időben nem volt egyszerű dolog a magamfajta megtűrt származásúnak. Mégsem nagyon jutott eszembe megköszönni Istennek, hogy ezt az életemet meghatározó lehetőséget megkaptam. Csak sokkal később adtam neki érte hálát.
Az egyetemi évek, az első állás, a munka egy vidéki kórház gyermek osztályán teljesen lekötött, s minden más háttérbe szorult.
Hosszú évekig formálisan is alig gyakoroltam a vallásomat. Már csak emlék volt a Biblia olvasása, a rendszeres imádkozás. És bizony életbetöltő elfoglaltságom közben szinte észre sem vettem, milyen gyorsan múlik felettem az idő. Eltemettem a szüleimet, és rádöbbentem, hogy teljesen egyedül maradtam.
És akkor kegyelmes Atyám lassan, fokról-fokra, terelgetni kezdett „hazafelé”. Kisebb-nagyobb események, találkozások, beszélgetések szinte észrevétlenül rávezettek arra, hogy hol a helyem. Ráeszméltem, mennyi segítséget kaptam eddig kéretlenül is, különösen, ha valami komoly problémát kellett megoldanom.
Ebben az időben földi magányom is véget ért. Társat kaptam Istentől. Valóban tőle és ezt mindketten szentül hisszük. A férjem rendíthetetlen hite, feltétlen szeretete Isten iránt, és igen, irántam is, megerősítette, mondhatnám: talpon tartotta az én, sajnos mindmáig gyenge, millió kérdőjellel, bizonytalansággal, de mégis élő hitemet. Sokszor vigasztal a bibliai biztatás, hogy „a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki” (Ézs. 42,3). Mert azt mondja nekem, hogy bármilyen haszontalan és érdemtelen vagyok, Jézus Krisztus szenvedése és kereszthalála valóban megváltott, s hogy Isten nem gyermekkorom félelmes, elháríthatatlanul ítélő Istene, hanem valóban szerető és megbocsátó Atya.
Zuglóban lakom régóta, de csak néhány éve fedeztem fel, hogy a közelemben van egy kis református templom. Akkor még Czanik Péter nagytiszteletű úr szolgált itt. Megfogott a hely szelleme, szívesen jöttem újra, otthon éreztem, otthon érzem magam benne mindmáig. Korábban én a férjemmel a katolikus templomot látogattam, el-elmegyek oda vele most is, hogy együtt lehessünk; ahogy olykor elkísért ő is engem ide Törökőrre. Nem akarom elhallgatni: én csak gazdagodtam azzal, hogy megismertem a katolikus liturgiát is. Ahogy az ökumenikus törekvéseknek is örülök, jó volna, ha közelebb hoznák egymáshoz a felekezeteket, ha tanulhatnánk egymástól. Engem például különösen megfogott a szentmisében a bűnbánati ima, hogy „sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”. Bizony mulasztással, mert ez az, amit legtöbbször észre sem veszünk, noha sokszor bizonyul jóvátehetetlennek. Ezért is kérem imáimban Istent: vezessen és irányítson, hogy észrevegyem és megtegyem – legyen erőm megtenni, amit kíván tőlem.
És ha már itt tartok: megértettem, mekkora ajándék az imádkozás lehetősége. Hogy minden helyzetben Istenhez fordulhatok segítségért, kezébe tehetem életem, szeretteim sorsát és hihetem, hogy nem üres ég van fölöttünk. Az imának köszönhetem azt is, hogy végre igazi tartalommal telt meg az az engem gyerekkorom óta kísérő Ige, hogy „Az Isten szeretet.”
