Ahogy e beszélgetés miatt most visszapillant a 76. évéből, bizonyossággal és békével mondhatja: Isten különös kegyelme kísérte eddig.
A kegyelem megnyilvánulásának tekinti, hogy vallásos családba születhetett, s hogy vallásos nevelésben részesülhetett. És nem is akármilyenben, hiszen erős család vette körül, a maguk körében nagy tekintélyű szülőkkel, nagyszülőkkel, rokonokkal. Ezért is, azt kell mondania, hogy amit a Bibliából, a hittanból, szüleitől, s különösen édesanyjától tanult, az számára megfellebbezhetetlen igazság volt. Igen, az alapokat megteremtették benne.
Akkor már nyakukon volt a baj. Elérte Békést a front. Tizenegy éves volt akkor. Elmenekültek ők is, mint sokan mások.
Másfél évet töltöttek kint, előbb Bajorországban, aztán Ausztriában. Onnan jöttek vissza, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy magyarként ne Magyarországon, s ne Békésben éljenek, s hogy az akkori leírhatatlan viszonyok közt sikerült épségben haza térniük, abban is csodát lát, Isten kegyelmének a megnyilvánulását.
És mi másnak tulajdonítsa, hogy az egyre keményedő időkben háromszor vagy négyszer is részt vehetett a szárszói konferencián, már amíg lehetett? Sokat kapott ott. Amihez még az is hozzájárult, hogy épp ez idő tájt kezdődött Békésben, e református városban az evangélizáció. Vendéglelkészek jöttek, megelevenedett a vallási élet, sokakat megérintett, fölébresztett, hitre térített az Ige. Őt különösen Gyökössy Endre előadásai fogták meg. De aztán jött a kommunista fordulat, lehetetlenné vált úgyszólván minden. Akkorra azonban együtt volt benne, amire szüksége volt. Akkor azt hitte, ronthatatlanul.
Leérettségizett, A zene mellett döntött. Nem azért, mert olyan tehetséges lett volna, hanem azért, mert szerette, mert lelkesedett a muzsikáért. Mondania sem kell, elsőre nem sikerült. Alighanem erre volt szüksége akkor. A kudarcra. De hát valahová kerülnie kellett, hogy el ne vigyék katonának. Végül aztán – Isten segítségével, mi mással, sikerült bejutnia Debrecenben a fizika-matematika szakra, és ugyanakkor a konzervatóriumba is felvették. Egy fél év múltán, vizsgák után, végleg a konzervatórium mellett döntött. Egy szárszói ismerőse jóvoltából idegensége is oldódhatott, bejuttatta egy akkor házinak nevezett vallásos közösségbe.
A konzervatóriumi időszakban élte meg a harmadik csodát. Azóta sokszor elgondolkodott, mi módon vezeti és óvja meg őt Isten a bajtól. Behivatták a pártbizottságra, hogy rávegyék, jelentsen a konzervatórium őt egyébként nagyon támogató igazgatójáról. Épp azért kellett volna jelentenie, mert közel állt hozzá. És akkor váratlanul és megmagyarázhatatlanul lemondtak róla, pedig biztosan volt a kezükben eszköz arra, hogy kényszerítsék.
És akkor már Budapest következett, a Zeneakadémia. Minthogy a tanári pálya egyre jobban vonzotta – ha kissé megkésetten is, de hivatására ismert benne, a középiskolai énektanár és karvezetőképző tanszakra jelentkezett. 1960-ban diplomázott. Sűrű és boldog idő volt. Hangversenyek, színházi előadások, könyvek, érdekes és fontos emberek. Akkor ismerkedett meg például Czanik Péterrel, a későbbi törökőri lelkésszel is. És az is csodálatos dolog volt, hogy alig hangzott el a diplomakoncertje, már ajánlatot is kapott Kecskemétről. De hát be kell vallania, hogy a hite, nyilván a sokféle hatás következményeként nagyon meggyengült. Eltávolodott attól, ami addig élete gravitációs magja volt. Szégyelli, így történt, ez történt. Sőt, Kecskeméten még messzebbre sodródott Istentől. Tanított, cikkeket, kritikákat írt, előadásokat tartott, kórust vezetett, beleszövődött a város zenei életébe, ismert ember lett, meg is becsülték, igazgatója lett az Állami Zeneiskolának, állandó szerzője a Forrás című folyóiratnak, megnősült, családos ember lett, két gyerek apja. Nem is akar erről többet beszélni.
Ennyit is azért mondott el, hogy érzékeltessen valamit abból, ami lekötötte, míg aztán egyre ritkábban járt templomba, egyre ritkábban olvasta a Bibliát, az imái kiürültek, noha, s milyen érdekes is ez, olykor arra ébredt, hogy álmában imádkozni kezdett.
Tizennégy év után, 1974-ben visszakerült Budapestre, a Zeneművészeti Főiskolára a tanulmányi osztály vezetőjének. A család Kecskeméten maradt, ő meg minden héten hazautazott. Csak két év múltán tudtak a fővárosban lakást szerezni. Aztán mégis tanár lett, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium katedrája következett.
Az édesanyja. Igen, ő sokat imádkozott érte, sejtette mi történt vele, s amikor Pestre jött, elvárta, hogy vele tartson a templomba. Pasarétre jártak. Czanik Péter is belépett az életébe megint. Amikor a gyülekezet meghívta Törökőrre lelkipásztornak, ő is szólongatta, kezdett hát idejárni. Nagyon nehéz idő omlott rá, szinte betemette, nem akar most erről beszélni, de akkor egyszer csak fölszakadt benne: „legyen meg a te akaratod”! Ez volt a fordulópont. Lassan visszatalált Istenhez, visszatalált magához. Illetve, rosszul mondja. Isten visszavezette oda, ahol lennie kell. Megválasztották presbiternek, fölkérték karvezetőnek. Istennek hála, szolgálhatott.
(Balássy András hangfelvétele alapján lejegyezte Varga Lajos Márton)
