Azt hiszem, hogy csapongok majd, de hát annyi mindent kellene elmondanom! Egyebet ne említsek, körülöttem, mindennek, még a tárgyaknak is van valami előkívánkozó meséje, története, ezek is szót kérnek. Miközben én másról sem akarok beszélni, mint a szeretetről, arról, hogy Isten kegyelméből életemet a szeretet vezette és tartotta a jó úton mindig. Ezért vallom magaménak Pál apostol korinthusiaknak írt első levelét, abból is a 13. fejezetet. Ennek mondatait idéztem és idézem magamnak életem már-már kibírhatatlannak érzett helyzeteiben.
Hogy milyen helyzetekben? Például, amilyenbe édesapám utolsó idejében kerültem. Gerincdaganata volt, és ez a daganat ránőtt a járóidegre. Kegyetlen fájdalmat élt meg, és vele mi is. Kínjában olykor azt kiáltozta, Isten, hol vagy? És nem segíthettünk. Imádkoztam, és azt a Bibliát szorongattam, amit édesapáméktól kaptam, alig tizenhárom évesen, 1949-ben. Vagy amikor a férjem szenvedett a gégeráktól, és a gégemetszés következményeitől. Rettenetes két esztendő volt. És én, aki korábban egy csepp vér láttán is megbénultam, most a vértől lucskos fürdőszobát takarítottam, etettem, itattam, kötöztem, megkíséreltem a férjem gyötrelmeit enyhíteni. Kórház és megint kórház. Hogy végül azért kelljen küzdenem, engedjék haza meghalni. Mert ezt akarta. Haza jönni, velem lenni, 53 évnyi boldog házasság után otthon meghalni. Ne kelljen elmondanom, milyen volt! Igen, megtapasztaltam, nagyon mélyen megtapasztaltam: a szeretet „mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.”
Egyszer-egyszer elgondolkodtam. Lehet hinni, lehet élni, lehet szolgálni szeretet nélkül is? Látom, lehet, de én nem tudok. Nem is akarok. Mert szeretet nélkül cselekedhet az ember akármilyen nagyot, nem sokat ér az. Hogy kitől kaptam a szeretni tudás képességét? A szüleimtől. Rajtuk át Jézus Krisztustól. Úgy gondolom, ez nem lehet másként. Mert a szeretet az út, az igazság, az élet. A szeretet Jézus Krisztus. Mégis. Más kérdések is meg-megpróbálnak engem. Hogy van az, hogy szenvedni kell? És ennyire? Miért? Jut eszembe, mit álltunk ki édesanyám váratlan halála után! Megbénultunk. Miért sújt bennünket az Isten? Vagy ez neki olyan dorgálás, legalább is a Példabeszédek 3,12 szerint, ahogy az apa dorgálja a fiát? Akkor sem értem! De Pál apostollal mondom: a szeretet „mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.”
Van két remek fiam, hét unokám, három dédunokám, ha szükséges, azonnal nálam vannak, segítenek. Itt fáj, ott fáj, valamivel mindig baj van, de egyébként csöndes és békés az életem. Minden nap imádkozom. Kérem Istent, maradjon velem. Megköszönöm az életemet, a családomat, megköszönöm, hogy segítségére lehettem a rászorulóknak, hogy felkészített arra, egyszer majd hozzá kell mennem. És kérem, találja meg a módját annak, hogy kiben-kiben fölébredjen a vágy Őutána. Mert vannak, akik hitben születhetnek, és vannak, akiknek el kell jutniuk odáig.
Ide, ahol most lakom, az Utász utcába, 1995-ben költöztünk. Keresni kezdtem, hol van itt református templom? Lám, hogy megy az idő! Már tizenkilenc éve, hogy a törökőri gyülekezet tagja vagyok. Mostanában, épp emiatt az itt fáj, ott fáj miatt ritkábban járhatok istentiszteletre. De ha csak tehetem, megyek. Haza járok én a Százados utcába!
