Ó, hát azt sem tudom, hol kezdjem, és hogy kezdjem. Ki tudhatja, hogy mi volna a legfontosabb ebből a nyolcvankét esztendőből?
Az biztosan, hogy olyan tízéves forma voltam, amikor ikertestvéremmel elszöktünk a moziba. Nem akartunk mi elmenni, mit szólnak a szüleink, nem tudják, hol vagyunk, megbántjuk őket, meg még ki is kapunk, de végül is engedtünk a csábításnak.
Nem bántam meg. A film Máté evangéliuma alapján készült, és engem akkor Jézus Krisztus egy életre megragadott. Ezt erősen éreztem, bizonyosságként éltem meg. Akkor én – így kell most fogalmaznom, Jézus Krisztus rajongója lettem. És egy csapásra megelevenedett, feltöltődött, értelmet kapott az, amit a karcagi református elemiben kaptam.
Az akkor visszacsatolt Rozsnyóra kerültem kollégiumba. Kereskedelmibe jártam, mert gimnáziumra a szüleimnek nem futotta. Ott kapott paralízist a kishúgom. Én alig tizennégy évesen azt hittem, hogy előttem nincs lehetetlen, hogy akkor én orvos leszek, és segíteni fogok a testvéremen, és az mekkora boldogság lesz, nagy családi öröm, amikor megint járhat majd! Mit tudtam én a gyermekbénulásról! De döntöttem. Visszamentem a nagyszüleimhez Karcagra, mert a kereskedelmiből orvosira nem jelentkezhettem, és aztán Karcagon a Református Nagykun Gimnáziumban különbözetit tettem és kitűnően leérettségiztem. Én abban, hogy sikerült, hogy felvettek az orvosira, hogy vizsgáimon csak azt kérdezték tőlem, amit tudtam, soha, egyetlen alkalommal sem azt, amit nem tudtam, mindmáig az Úr Jézus segítségét ismertem és ismerem föl.
Azt is az ő különös ajándékának tartom, hogy az egyetemre Hári Máriával, Pető András jobb kezével jártam. Tudni kell, hogy Pető András a negyvenes években találta ki és teremtette meg azt konduktív pedagógiai rendszert, amelyet az általa vezetett intézet alkalmazott először, és meghökkentő sikereket ért el az idegrendszeri károsodás következtében mozgássérültté vált gyerekek, ifjak gyógyításában. Mária, aki később Pető András utóda lett az igazgatói székben, s nemzetközi hírűvé tette az intézetet, újra és újra hívott, menjek oda. Meg is látogattam őket, de eszembe sem volt, hogy én ott dolgozni akarjak. Azt gondoltam, hogy majd felvétetem a húgomat, és lesz valahogy, csak hát először mégis munka lett belőle, s már a Pető Intézetben dolgoztam, amikor a húgomra is sor került. Istennek hála talpra állították. Olyannyira, hogy férjhez ment, s ha maradvány tünetekkel is, de emberi életet élhetett. Elmondhatatlan ez!
Én az Úr akaratában mindig megnyugodtam. Nem fürkésztem okát, célját, mi végre is fürkésztem volna? Hív és vezet, ez volt a fontos. Olykor mégis úgy éreztem: az ő gondoskodó szeretetét nem érdemlem. Hogy méltatlan vagyok, méltatlan lettem rá. Először egyetemistaként, amikor édesanyámék bejelentették, hogy nemcsak ruházni, etetni sem tudnak már. Hát akkor most mit csináljak? Éppen ez időben verbuváltak a Honvéd Kollégiumba, jelentkeztem, és engem annak ellenére, hogy tudták rólam, mert megmondtam, hogy vallásos vagyok, felvettek. Ki gondolta volna, mekkora agymosás kezdődik és zajlik, míg csak ott élek, nekik kiszolgáltatottan? Elbizonytalanodtam. Kemény idő volt az, Rákosiék ideje. Ha kötésem Istenhez meg is maradt, ha a Jézus-élmény elevenen is égett bennem, de a templomból elmaradtam. Megpróbáltam úgy élni, ahogy elvárták tőlem. Igen, kételkedtem és gyenge voltam, nincs ezen mit kerülgetni. Ráadásul a kollégiumban ismertem meg a férjemet, aki mérnöki tanulmányokat folytatott, s ő bizony engesztelhetetlenül ateista volt. Nem tudtam és talán nem is akartam kitérni ennyi hatás elől.
És még az Úr Jézus Krisztusnak tett fogadalmam is megszegtem, mert azt fogadtam, hogy nem leszek felesége addig senkinek, míg a diplomát kézhez nem veszem.
Ne akadályozzon semmi abban, hogy mindent megtanuljak a szakmámból, ami megtanulható. Megszegtem a fogadalmam, mert férjhez mentem, mielőtt végeztem volna. Három szép gyerekem született.
Egy darabig rendben is mentek a dolgok, csakhogy a férjem idő múltán egyre durvább, egyre erőszakosabb, nem társam, hanem uram és parancsolóm lett. Magától torzult el, vagy a környezete miatt? Nem tudom. Viseltem, Isten megérdemelt büntetésének tekintettem, mígnem húsz év után nem bírtam tovább, és beadtam a válókeresetet. Most, visszanézve, ezt a megpróbáltatást lassú és keserves eszmélkedésnek, ébredésnek látom. Hogy hiszen Isten nem szűnt meg engem szeretni és nem hagy engem elveszni! Hogy én hitetlenkedhettem, hűtlenkedhettem, Isten azért hű maradt hozzám, „mert Ő magát meg nem tagadhatja”! (2Tim 2,13) Hív és vár engem.
Párttag, a csepeli Közegészségügyi és Járványügyi Állomás vezető főorvosa voltam, neveltem egyedül a gyerekeimet. Mennyire jutottam, ha azt mondom, hogy egy lakásban laktam még a férjezett lányaimmal is? Nem baj, visszafordulhattam ahhoz, aki gyerekként megszólított. Átköltözhettem ide a közelbe, és itt aztán gyülekezetre is találtam. Ez is, milyen különös! Álltam a Százados út elején, jött egy idős asszony, megnézett, köszönt és megkérdezte, milyen vallású vagyok. Mondom neki, református. És tudom-e hogy van itt egy református templom? Hol? Hát, az udvarban. Bejöttem, és itt maradtam. Istennek hála!
