Budapesten születtem. Édesanyám református volt, édesapám pedig római katolikus. Nővéremmel reformátusnak keresztelek bennünket. Gyermekkoromban a nagy ünnepeken mindannyian a Kálvin téri templomba mentünk. Édesanyám számára fontos volt az otthonról hozott hit. A Mi Atyánk szövegét nagyapám féltve őrzött imádságos könyvéből tanultam meg. Tulajdonképpen természetes volt számomra Isten létezése. Elsős gimnazistaként konfirmáltam az akkor éppen szerveződő Gazdagréti Református Gyülekezetben.
Sajnos közösségre nem találván, pár évig nem jártam el a gyülekezetbe. Isten számomra ekkor egy jóságos Atya volt, akitől kérni lehet dolgokat, amiket vagy teljesít, vagy nem, kénye, kedve szerint.
18 éves voltam, amikor édesanyám felhívta a figyelmemet a nemrég érkezett fiatal lelkipásztor, Lovas András újításaira. Elkezdtem járni az ifikre. Az egyik első alkalommal az imaközösségben döbbenetes élmény volt számomra, hogy személyesen értem imádkoztak. A beszélgetések alkalmával sok-sok kérdésemre kaphattam választ.
A nyári zselickisfaludi ifitáborban Lovas András Jézus személyét helyezte a középpontba. Úgy tűnt számomra, mintha akkor hallottam volna Jézusról először. Ott a zselickisfaludi templom csöndjében a jóságos Atyából személyes Istenem lett, aki Jézus Krisztusban egészen közel lépett hozzám. Megértettem, hogy kereszthalála helyettem, miattam és értem történt. Ez az ige indított el: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal. 2,20) Úgy döntöttem tehát, hogy ezentúl az Ő akaratát keresem. Mintha helyére került volna az életem, minden nehézségével együtt. Hiszen ekkor édesanyám már nagyon beteg volt, én pedig küzdöttem a felnőtté válás kérdéseivel: a pályaválasztással, párkereséssel…
19. születésnapom előtt édesanyám sok szenvedés után meghalt. Feladatait a családban nagyrészt én vettem át. Nem sokkal később édesapám szívinfarktust kapott, majd hamarosan egy másikat. A hosszas kezelés és a cigarettáról való lemondás, hála Istennek, eredménnyel járt, és felépülhetett.
Ekkoriban a Vakok Intézetében dolgoztam gyermekfelügyelőként. Szerettem volna gyógypedagógiával foglalkozni. Eljutottam egy missziói konferenciára Hollandiába, ahol misszióba hívtak a világ minden tájára. Alapigéje ez volt: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Itt vagyok, engem küldj!” (Ézs. 6,8) Én itt kaptam meg Istentől gyógypedagógusi elhívásomat. Pályám első éveiben sokszor kellett emlékeztetnem magam erre az elhívásra, hogy ne legyek rögtön pályaelhagyó. Bizony nem könnyű helyre kerültem ki a főiskoláról. Egy beszédjavító általános iskolában lettem logopédus, ahol halmozott beszéd- és tanulási problémákkal küzdő gyerekekkel foglalkoztam egészen 2010-ig.
Andrást a gazdagréti ifiben ismertem meg. Sok közös élményt szereztünk. Főiskolásként, egyetemistaként egy házi csoportba jártunk, barátok lettünk. Mindkettőnk számára fontos volt ez a barátság, a másik személye egyre kedvesebbé vált. Így indult el végül a mi közös utunk.
Számomra nagy küzdelem volt azonban András elhívása, pályaválasztása. Féltem a „papné” szereptől. Túl sok példát nem ismertem és olyan megfoghatatlannak, hatalmasnak tűnt ez a feladat. De mivel tudtam, hogy Andráshoz szeretnék tartozni, reméltem, Isten ad majd segítséget a megfelelő időben. A mai napig szükségem van erre. Sokszor úgy érzem, téblábolok ebben a szerepkörben.
Lelkipásztor feleséggé itt Törökőrön váltam. Hiszen Pomázon, Csobánkán András nem parókusként szolgált. Az első perctől kezdve valódi otthonra találtunk ebben a gyülekezetben. Mintha haza jöttünk volna. Még a pomáz-csobánkai ifiben, egy kedves lánytól kaptam ezt a búcsúzó igét, mikor ott elköszöntünk: „Íme, én angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen az úton és bevigyen arra a helyre, amelyet kijelöltem.” (2Móz. 23,20) Mindkettőnk számára Isten vezetése, hogy ide kerülhettünk.
Sajnos nem voltam, nem vagyok „hagyományos” lelkészfeleség, már ha van egyáltalán ilyen. Hiszen nem vagyok lelkipásztor, sem hitoktató, elsősorban logopédusként kellett megállnom a helyem, és ebben bizony sokszor igencsak elfáradtam. A gyülekezeti szolgálatok csak ezen felül következhettek. Szeretnék beolvadni a közösség életébe, annak átlagos tagja lenni. Nagyon hálás vagyok a gyülekezet szolgáló közösségéért. Hogy sosem éreztem rám nehezedő elvárásokat, hanem segítő kezek vesznek körül, akik úgy szolgálnak Istennek és egymásnak, mintha saját otthonukban tennék ezt. Azt hiszem, igazi törökőrinek kezdem érezni magam. Olyan jó egy-egy bevásárlás, séta alkalmával ismerősökkel találkozni, beszélgetni.
Szolgálóvá még Gazdagréten váltam. Nem mondhatnám, hogy nagy lelkesedéssel, tudatosan tettem ezt. Egy barátnőm hívott el egy gyermek evangélizációs alkalomra segítőnek, tudva, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Onnantól kezdve nem volt megállás… De nem bántam. Nagyon sokat kaptam Istentől és a gyerekektől is ebben a több mint 10 évnyi szolgálatban. Azt hiszem, a szükség felismerése és az Istennek való engedelmesség indított el ezen az úton. Jó érzés volt, hogy tudok segíteni, van, amit én tudok megadni.
10 évnyi munka, 10 évnyi szolgálat. Mindkettő gyermekek között, saját gyermek(ek) nélkül. Andrással már nyolc éve házasok voltunk, és csak nem adatott meg a gyermekáldás. Pedig már nagyon szerettem volna a saját gyermeke(i)mről gondoskodni, a gondolataimat, energiáimat rá(juk) összpontosítani. De újból és újból maradt a várakozás, vágyakozás, imádság, a miértek.
Orvoshoz jártunk. Úgy gondoltuk, hogy a ma Magyarországon támogatott eljárásokat igénybe vesszük, azon felül azonban nem megyünk. Ehhez kértük folyamatosan Isten segítségét. Féltem az egyik beavatkozástól. Az előtte való este értem Józsué könyvéhez. a Bibliaolvasásban: „Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz.” (Józs. 1,9). Sosem gondoltam, hogy ha felütöm a Bibliát és rábökök egy igére, akkor úgy szól hozzám az Úr. Ez sem ilyen eset volt, hiszen napról napra, hétről hétre olvastam a Bibliát, és pont ekkor értem ehhez a szakaszhoz. Nagy erőt adott; Isten megőrzött, de sajnos továbbra is várnunk kellett.
Később Istentől egy másik igét kaptam. Bármennyire nem hittem, határozott ígéretnek tűnt. Egy következő beavatkozás előtt ugyanis Sámuel első könyvéhez értem. Anna története. Döbbenetes volt számomra, hogy Isten az Ő Igéjében mindenkihez akar szólni. Igyekeztem Annától példát venni, akivel nem történik más, mint hogy kiönti Isten előtt a lelkét, majd ezt olvassuk róla: „Azután elment az asszony a maga útjára, evett és nem volt többé szomorú az arca.” (1Sám. 1,8) Ekkor sem jártak az orvosok sikerrel, de igyekeztem erre az igére valóban Isten ígéreteként tekinteni. Végül Isten teremtő erejéből 2011. február 15-én megszülethetett András Pál fiunk. Statisztikai adatokkal, orvosilag nyilván meg lehetne magyarázni a mi esetünket. De mi mégis csodaként tekintünk Andriska születésére. Végtelenül hálásak vagyunk Istennek ezért az ajándékáért. A gyülekezetnek, családunknak és barátainknak köszönjük a sok-sok imádságot, támogatást. Ez a hála indított minket arra, hogy létrehozzuk a Baba-mama kört. Hatalmas öröm számomra, hogy ebben a szolgálatban lehetek.
Hiányzik azonban a gyülekezet, a beszélgetések, a közös készülődés egy-egy alkalomra. Mindig azt érzem, hogy csak kapkodok, jövök-megyek. Nincs idő megállni, mások felől érdeklődni. Sok erőt ad, hogy egyáltalán jelen lehetek néhány kismamával együtt az istentiszteleteken. Köszönjük a gyülekezet türelmét, segítőkészségét.
Végezetre hadd álljon itt az az ige, amit Andriska bemutatásakor kaptam a gyülekezettől. Nagyon sokat jelentett akkor és jelent most is nekem: „Áldott az Úr, hogy meghallgatta esedezéseimnek szavát!” (Zsolt. 28,6) Kívánom, hogy mindannyian valamikor elmondhassuk a zsoltárossal együtt ezt a mondatot. Csodának tekintve, ami velünk történt.
