Nehéz a Bibliát olvasnom. Pontosabban az Ószövetséget. Van abban is, ami sokat ad, mondjuk a Zsoltárok Könyve. De mostanában, a Bibliaolvasó Kalauzt követve Mózest olvasom, Mózes III. Könyvét, és majdnem hiába, mert szétfut az egész. Alig értem. Én az Újszövetséget szeretem, nekem az a Biblia. Az igazat megvallva régebben ezt se olvastam minden nap. Nem mentség, de hát annyi minden lekötött, hogy el sem tudom mondani. Addig nem jutottam, hogy hetekig, hónapokig ne fordultam volna hozzá. De a Bibliához olyan hely kell, ahol lehetőleg egyedül van az ember, idő kell, hogy átgondolhassam, amit olvastam, s hogy még imádkozhassak is, nem lehet a Szentíráshoz csak odafutkosni, belekapni. Illetve lehet, de minek?
Ha magamba nézek, nyugodtan állíthatom: a hitem soha nem rendült meg, el se bizonytalanodott, a nagy bajok közt sem, és ezért hálás vagyok az Úrnak. Hogy ebben nekem segítséget adott. Fogta a kezem és nem engedett el egy percre sem. Roppant érdekesen alakult ez. Különféle okok miatt Nagykállóba kerültünk, édesapám az ottani elmegyógyintézet gazdasági vezetője lett. Négy éves voltam talán. A lakásunk mellett volt a kórház kicsi kápolnája. Ha édesanyám keresett, engem ott mindig megtalált. Bent ültem, és nagyon jól éreztem magam. Édesapám rövidesen meghalt, tüdőlövést kapott a háborúban, annak a következményei vitték el, édesanyám tanítani kezdett, én meg felekezeti iskolába kerültem. Isten soha, egy pillanatra sem engedett kétséget támadni bennem. Óvónői képesítést szereztem, hamar férjhez mentem, tizennyolc évesen, a férjem a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egyik megyei vezetője volt. Nem minden következmény nélkül. 1951-ben Pestre költöztünk, megszületett a lányom és a fiam, és egyre több gond nyomott bennünket, nem kell mondanom, mit jelentettek az ötvenes évek, s hogy mit jelentett az ötvenes években keresztyénnek lenni, dolgozni, gyermekeket nevelni. A Baross térre jártunk, Szőke Imre volt akkor a lelkipásztor, szerettük, ő temette korán elhunyt édesanyámat is.
Valamikor a forradalom után kerültünk Törökőrre, lelkészként Szemenyei Sándor szolgált akkor a gyülekezetben, de hiába gondolkodom, nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor, és miért jöttünk át. Jó volt itt nekünk, különösen Boross Géza nagytiszteletű úr idejétől. Csodálatos embereknek bizonyultak, nagy létszámú, az istentiszteleteket híven látogató gyülekezet alakult ki körülöttük. Akkoriban már egy kicsit könnyebb kezdett lenni az életünk. Csakhogy 1987 júniusában egyik pillanatról a másikra elment a férjem, 1988 májusában 40 évesen meghalt a lányom, 1995 nyarán a fiam, és még ugyanabban az évben a vejem is. Maradt két unokám, mindegyiktől egy-egy lány, meg a menyem. Én meg 35 éves koromtól egyik betegségből a másikba szédültem, operáció operáció után, még elsorolni is sok, mostanra, 83 évesen, már a lakásból se nagyon tudok kijutni. Lemenni még lemegyek, hanem feljönni! Az a nehéz! Fulladok nagyon, szívritmus zavarom van, és mi tagadás, félek. El ne hagyjon az Úr!
Ha megkérdezné valaki tőlem, hogy kicsoda nekem Jézus, nem tudnék válaszolni. Pedig, amint tehetem, szüntelenül vele beszélgetek, kivel is mással? Sokszor még lelkifurdalásom is van: alig imádkoztam, máris vele társalgok. Hogy ez vajon nem baj-e? Megesik, hogy hiába kérdezem, nem szólal meg bennem. Mégis vele, csak vele érzem magam biztonságban. A férjem halálát követően jöttünk haza a fiammal, ketten. Az úton, magam sem tudom hogyan és miért, énekelni kezdtem: „Hinni taníts Uram, kérni taníts, / Gyermeki nagy hitet kérni taníts! / Indítsd fel szívemet, / Buzduljon fel neked”. Hányadik ének is? Talán a 479-dik. A fiam rémülten nézett rám, ép eszemnél vagyok-e? Hiszen most inkább számon kellene kérnem a történteket, de bennem nem ez volt, és csak énekeltem, talán, hogy ne fájjon annyira, és kihez fordulhattam volna enyhületért? Jaj, bizony, kihez!
A fiam úgy halt meg, hogy megtagadta Istent. Előttem tagadta meg nagy keserűségében. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Többet már nem engedett az Úr. Vajon ez az én bűnöm? És az, hogy az unokáim nem konfirmáltak? Hiába erősködtem. Nem, és nem. Éjszakánként sokat gondolkodom ezen is. Nem tudom, nem tudom. Imádkozom. Uram, segíts! Mert lassan el kell mennem. El, mert nagyon itt az ideje.
