Én, ezzel a névvel: György József, hetedik vagyok a családban. Jó érzés kimondani, leírni. Ahogy azt is, hogy a családomnak minden tagja istenfélő ember volt.
Jellemző lehet, azért említem meg, és azért, mert az ilyen egybecsengés, egybekulcsolódás sohasem véletlen, mondhatnán sorsalakító erő: Székely Dezső, Irén nővérem férje Genfben abszolválta a teológiát, Léva mellett, a Garam mentén szolgált, unokabátyám, György László Pestszentlőrincen volt lelkész.
Unokahúgom pedig Varga Istvánhoz, a Hollandiában végzett lelkipásztorhoz ment feleségül, aki hetven éves koráig volt Mezőcsokonya gyülekezetének pásztora.
Gyerekkoromtól szívesen olvastam a Bibliát. Mindig vonzott. Nem azt állítom, hogy értettem is, de amikor lankadtam és elfordultam volna tőle, akkor újra és újra megragadott, és adott valami olyat, ami később is fontosnak bizonyult. Pál apostol Timótheushoz írt első leveléből például azt a mondatot, ami úgy belém égett, hogy Igémmé vált és máig elkísért: „mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit”! (1Tim 6,7) Bámulom, hányszor beleszólt ez az ige döntéseimbe, a javamra, mi mindentől megóvott, mennyit gazdagodott életem során, míg végre is azt mondhatom, hogy most már talán, hazafelé menőben, igazán értem. Igen, Isten velem volt és én megelégedetten éltem és élek.
Sokat köszönhetek Patay Lajos kispesti lelkipásztornak, az ő Biblia óráinak. Elmondhatatlan, mennyit nyitott rajtam. És hányszor énekeltünk! Nagyon szerettem, szeretek máig zsoltárokat, fohászkodásokat, dicséreteket énekelni, akár magamnak is. Csak Istennek és magamnak. Nagy idők hite imádkozik a mi énekeinkben. Ha éneklem őket, az eszemnél mélyebben tudom, mert teljesen átérzem, ki vagyok, hová tartozom, és miért vagyok. Különös élmény. Könnyűvé teszi a lelkem, elragad, fölemel. Egyre magasabbra emel. Sokat köszönhetek Székely Dezsőnek, a sógoromnak is, akit éppen egy másik lelkész feljelentésére 1961-ben letartóztattak és arra akarták rávenni, hogy tegyen Ravasz László ellen tanúbizonyságot. Nem tett. Összeesküvéssel vádolták és először halálra, majd 15 évre ítélték. Akkor azt értettem meg, hogy ne engedjem magam megfélemlíteni, és ne akarjak az ilyen hatalomhoz lojális lenni. Nem szabad. Ez is máig ható konklúzió bennem. Vajon hányan emlékeznek még az akkori időkre?
Megvallom, hogy amíg bányában dolgoztam Pernyepusztán, Petőfibányában, nem jártam templomba. Nem azért, mert gyenge lettem volna, gyáva, meghunyászkodó, hitvány, hanem, mert elérhető református templom nem akadt sem Selypen, sem Lőrinciben. De az Isten velem volt, s én Istenhez tartoztam, vele éltem akkor is. Mindenhová magammal vittem, s olvastam a Bibliát, imádkoztam és énekeltem. A másik végletet Svájcban élhettem meg. Ott a báseli Szent Péter templomban tarthattunk istentiszteletet. Svájcból egyébként három országban is jártam: Angliában, Franciaországban, és Belgiumban, megnézhettem a brüsszeli világkiállítást is. Úgy éreztem, láttam valamit a világból. Aztán Istenben bízva haza jöttem. Nem tudtam volna én máshol élni.
Családomban azért sok volt a tragédia is. De ezekről ne essék szó. Nincs közük hitemhez, vallásomhoz, s ha keservesen is, de átsegített rajtuk az én Uram. Most, 84 évesen, ha visszanézek, megállapíthatom: hitben nevelkedtem, hitben éltem. Isten szolgálatában. És így van ez jól.
