Édesanyám már 40. évében járt, mikor megtudta, hogy két kamaszkorban lévő gyermeke után most újra gyermekáldás elé néz. Érthető, ha csak nehezen tudta rávenni magát a helyzet elfogadására. De végül úgy döntött, hogy elvállal, ezért megszülethettem. Méghozzá egy meleg családi fészekben, ahol nagyon szerettek!
Nővérem közreműködésével épp a 10. születésnapom estéjén adhattam át magam Jézusnak – ahogyan ezt egy öntudatos hívő mondhatná. Úgy történt, hogy a soros vacsora utáni mosogatás, törölgetés közben a konyhában Lívia nővéremmel beszélgetni kezdtünk Istenről, az emberről, Jézusról, és az ő tetteiről. Azért is beszélgettünk erről, mert mindez kora gyermekségemtől fogva mélyen foglalkoztatott, de magamtól nem voltam képes megbízható választ találni a kérdéseimre. És ez a kis beszélgetés váratlanul rendet teremtett bennem. Megvilágosodott és kitisztult bennem mindaz, ami az életem legnagyobb döntéséhez szükséges volt. Megtörtént, és én döntöttem. Azóta Jézus Krisztus megváltott gyermekének tudom magam, és hiszem, hogy Isten ezt az utat adta, hogy az ember a bűnbeesés után visszatalálhasson hozzá, és átélhesse a mindennél nagyobb kegyelmet, hogy az őt személyesen ismerő és szerető Isten akarata szerint elveszettből megtalálttá válhat! Ez a döntésem teremtette meg egész további életem hitbeli alapját, melyre az azóta eltelt bő hatvan esztendő épült.
És az első döntést követte a többi. 15 éves koromban egy Tahiban megszervezett táborozás során Isten korábbi elhatározásom újabb megerősítésére késztetett, hogy egész életemet az Ő kezébe teszem, és sorsom alakításában az ő vezetését kérem. Életem párjára is egy nyári táborban találtam rá. Nem én kezdeményeztem, de épp ettől világlott ki igazán Isten átléphetetlen akarata, amely aztán elkísért bennünket közössé vált életünkben mind a mai napig.
Az első tíz év során fogant és született meg mind az öt gyermekünk. Áldásban a megpróbáltatás: Zsuzsa és Péter fogantatásakor és születésekor nem volt saját lakásunk sem, hát még elég keresetünk a gyermekek eltartásához! Péterünk születésekor egy időben kerültem kórházba édesanyámmal, aki akkor egy másik kórház idegosztályára került a rajta egy orvosi melléfogás miatt elhatalmasodott depresszió kezelésére. Nekünk viszont nem lévén lakásunk, mert az orvos nem tanácsolta, hogy továbbra is otthon lakjunk szüleimnél, mindenféle szükségmegoldást kellett elfogadnunk, mellyel nagyon sok megaláztatás járt együtt!
Először férjem unokatestvére és felesége fogadtak be egy mosókonyhából és nyári konyhából alakított rákoskeresztúri albérletükbe igen nehéz körülmények közé. Itt még a vizet is egy távoli kútból kellett hozni, s a két gyerek egymás utáni kihordása és megszülése után számomra már-már elhordozhatatlan terhet jelentett mindaz, amit teljesítenem kellett.
Péterünk súlyos, veleszületett betegségben szenvedett: Leiner kórban, amely fehérje hiányt, vagy túlérzékenységet jelent. (Az akkori szakirodalomban még nem volt egyértelmű az betegség oka.) A bőre mindig újra és újra lehámlott egész testfelületéről. (Háborús betegségnek is hívták, pedig akkor már rég véget ért a háború!) Ebben az állapotában a gyógyulásához szükséges feltételt jelentette az anyatej, mely áldásból én ugyan – adottságom folytán – csak kis mennyiségben tudtam részesíteni, mégis nélkülözhetetlen volt számára. Ezért olyan testvéri segítségre, befogadásra volt szükségünk, ahonnan bejárhattam szoptatni őt, és nap közben az akkor egy éves Zsuzsánkat ellátta a minket befogadó család, akikre halálig hálás szívvel gondolok. Velük és általuk Isten segített rajtunk.
Péterünk aztán rendbe jött annyira, hogy együtt mehettünk Szentesre, ahol az újonnan odatelepített Erőtakarmány gyár szolgálati lakásainak egyikébe költözhettünk. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, mikor megállván szép új bejárati ajtónk előtt átéltem a csodát, hogy ez most már a mi lakásunk, és vége szakadt eddigi kiszolgáltatottságunknak.
De hát hosszú történet az enyém. Áldom Istent, hogy az út nehezét életünk elején kellett a megjárnunk. Ehhez képest a későbbiek már jóval könnyebb volt, felfelé vezetett, s ha megvoltak is a maga buktatói, örömteli szakaszokban is gyakran bővelkedtünk. Most, hogy visszanézek, jól láthatom: Isten minden próbánál megerősítette a szövetségét, velünk volt és velünk marad.
