„Kedves Nagytiszteletű Úr! Szeretett Barátunk! Elérkeztünk a 13 évi együttes, fáradságos, áldozatkész és igen sokszor küzdelmes időben végzett munkánk eredménnyel teljes állomásához. Itt megállva megállapítjuk, hogy igen sok lelki gyönyörűségben volt részünk. A gyülekezet, a presbitérium, jómagam lelki erőinkkel voltunk elgondolásaid megvalósításában segítőtársaid. Mindnyájunknak öröm az a tudat, hogy fáradozásunk nem hiába volt. Most, amikor Isten segítő és áldó kegyelme, jósága és gondoskodása az eljövendő időkre is áldott lélekkel és szívvel rendelkező utóddal áldott meg bennünket, a gyülekezet, a presbitérium és a magam nevében hálás köszönetünket fejezzük ki nt. Szemenyei Sándor lelkipásztor úrnak sok-sok munkájáért. Kérjük a jóságos mennyei Atyát, hogy az új szolgálatban is az Ő áldása kísérje őt és drága családját. Arra kérlek, hogy amiképpen itt maradó fényképeden mosolyogsz, olyan mosolygó lélekkel gondolj reánk és tarts meg emlékedben. Isten veled!”
Bereczky János főgondnok fenti, jegyzőkönyvben ránk maradt szavai 1963. november elsején hangzottak el. Szemenyei Sándor – ekkor már zuglói lelkipásztor (beiktatása szeptember 29-én volt), de adminisztrátori minőségben eddig a napig Törökőrön is vitte az ügyeket – ezen a gyűlésen búcsúzott el a presbitériumtól és a gyülekezettől. Utódát, Boross Gézát október 4-én hívta meg a presbitérium és 13-án választotta meg közfelkiáltással, egyhangúlag a gyülekezet. Ő maga később, gyülekezettörténeti írásában őrségváltásként jellemzi ezt az eseménysort. De hogyan jutottunk idáig? Mi minden történt a két lelkészválasztás (1959. július 19. és 1963. október 13.) között?
A gyülekezet hőskorához képest jóformán semmi. Néhány esemény azért természetesen adódott:
A legemlékezetesebb minden bizonnyal a gyülekezet tízéves fennállása alkalmából tartott eseménysorozat volt 1961-ben, melynek fénypontját a szeptember 3-i ünnepség jelentette, amikor Szamosközy István püspök és számos illusztris vendég látogatott el hozzánk. Az ezt megelőző héten evangélizácót tartottak, amelynek igehirdetői „a gyülekezet megalakulásában részt vevő vagy a korábban itt szolgáló lelkipásztorok” voltak.
Ahogy ilyenkor illik, az épületet is igyekezett rendbe hozni a vendégek érkezésére készülő gyülekezet: festés, meszelés, mázolás, politúrozás, takarítás, javítások folytak a nyáron az épületben kívül-belül, pincétől padlásig. Az északi tűzfal bevakolását már ekkor is, majd pedig minden évben tervbe vették, gyűjtést is szerveztek, sőt egy harmóniumot is eladtak ennek érdekében. Mégis, ez a feladat pénzhiány miatt újra meg újra meghiúsulván a következő lelkipásztor szolgálati idejére halasztódott.
A tető jóformán minden évben javításra szorult, beázások nehezítették a gyülekezet életét.
Már 1960 februárjában „szó esett a kiégett és használhatatlanná vált kályhákról”, de csak bő két év múlva, 1962. március 17-én számolhat be a lelkipásztor „arról, hogy egyházmegyei hozzájárulással a gyülekezet vásárolt egy 24 lyukú Zephyr kályhát, mely a templomfűtés 10 éves problémáját megoldotta”.
Egy másik kisebb, de fontos fejlesztés: „Hofstetter István atyánkfia (…) a pincehelyiség teljes villamosvilágítását helyreállította illetve korszerűsítette (…) és ezzel úgy a baleseti, mint a tűzveszélyt elhárította.” – olvashatjuk az 1962. január 19-i építési bizottsági jegyzőkönyvben.
A pénzhiány egyik oka a lazuló fegyelem az egyházfenntartói járulék fizetésében. Ez nem csoda, hiszen míg a század első felében az egyházi adót az állam alkalmasint be is hajtotta, a kommunista rendszer legfeljebb eltűrte az egyházak anyagi támogatását, de semmi esetre sem bátorította. Így az emberek elkezdtek „leszokni” az egyház rendszeres anyagi támogatásáról. A gyülekezet próbált megfelelni a kihívásra – talán nem a legszerencsésebb módon. 1959. november 15-én határozat születik, miszerint „bármilyen egyházi szolgáltatást csak abban az esetben vehet igénybe bármelyik egyháztag, ha előbb 3 évre visszamenően egyházi járulék tartozását rendezte.” Utólag nem meglepő, hogy ez a szigorú szabályozás egyáltalán nem oldotta meg a gyülekezet anyagi nehézségeit – a lelkiekben mérhető veszteségekről nem is szólva.
A másik okról az 1961. évi canonica visitatio (egyházlátogatás) alkalmával értesülhetünk: Dr. Kenéz Ferenc esperes csökkenő államsegélyről számol be, mely szerinte „figyelmeztetés, hogy meg kell tudni állnunk a saját lábunkon. Takarékoskodni minden fillérrel.” Ez kissé visszásan hangzik – figyelembe véve, hogy ugyanez az állam tollvonással fosztotta meg az egyházat jóformán minden vagyonától. Még akkor is, ha egyébként ez Törökőrt nem érintette.
Fájdalmas veszteség volt a közösség számára, amikor 1960. december 27-én elhunyt Gáspár Béla nyugalmazott vallásoktató lelkész, aki haláláig szolgált a gyülekezetben segédlelkészként. Utóda 1961. február 15-től Bencze János ny. lelkipásztor lett, aki azonban 1962. március 13-án, betegsége miatt a szolgálattól megválni kényszerült. Helyére nem rendelt ki új szolgálót az egyházi felsőbbség.
Kovács Lajos segédlelkész 1963 nyarától „világi állásba ment, de a ráeső vasárnapi istentiszteleteket és esti bibliaórákat elvégzi a kongruáért [állami fizetés kiegészítés lelkészeknek], így az egyházközség havi 700 Ft kiadástól mentesül” – olvashatjuk a június 23-i jegyzőkönyvben. Ugyanő a fentebb idézett átadás-átvétel idején „nagybeteg (…) részére 960- Ft adomány gyűlt össze.” - így tehát megállapíthatjuk, hogy Szemenyei Sándor lelkészségének utolsó évében a szolgálók hiánya komoly megpróbáltatást jelenthetett.
Világi vezetőinket sem kímélték a betegségek. Bereczky János főgondnok 1961 és 1962 ősze között, közel egy évig távol maradni kényszerül a gyülekezet életétől. A kántori szolgálatot Fülöp Gyula veszi át tőle.
Bortnyik Zoltán, a Pongrác-telepen élő MÁV-telepi gondnok egészsége annyira megrokkan, hogy teljesen kimarad a gyülekezet életéből. Egy bő év türelmi idő és egy levélváltás (1961 ősze) után 1962. április 15-én a presbitérium lemondottnak nyilvánítja. Helyét nem töltik be, így innentől kezdve a gyülekezetnek a főgondnok mellett csak egy gondnoka marad Németh Lajos személyében, aki egyúttal a pénztárosi teendőket is ellátja.
Nem tudhatjuk, hogy a fenti negatív változások miatt-e vagy más okból – a gyülekezet számai is bizonyos romlást mutatnak ebben az időszakban. A már idézett 1959. november 15-i jegyzőkönyv szerint „kénytelenek voltunk rátérni a gyermek-istentiszteletre járó gyermekek számának nagy csökkenésére.” Nem csoda: a korábbi 40-45-ről ekkor kb. 35 főre mérséklődik az átlagos létszám, ráadásul 1961-től kezdve már csak 25 körül mozog. A gyermekeknek szánt karácsonyi ajándékcsomagok száma 1960-ban 40 db, 1961-ben 35 db, 1962-ben 30 db. A konfirmálók száma is csökken. Nem egyszerűen a természetes ingadozással van dolgunk, hanem világos trend rajzolódik ki: 1951-53 átlaga: 25 fő, 1954-56: 20 fő, 1957-59: 24,3 fő, 1960-62: 12 fő. A vizsgált időszakban tehát csaknem 50 %-os csökkenés mutatkozik az első szűk évtizedhez képest. Fontos ugyanakkor rögzíteni, hogy a keresztelések és az esküvők terén nem következett be számottevő csökkenés. Az istentiszteleteken azonban a 90-100 fős létszám 1963-ban 70-re esik vissza.
A gyülekezet nem dugta homokba a fejét, igyekezett feltárni az okokat, illetve rálelni a megfelelő megoldásra. Ha ez nem is járt nyilvánvaló sikerrel, mindenképpen tiszteletet érdemelnek azok a „hitvalló őseink”, akik bátran vitatkoztak egymással a gyülekezet vezetésében, hogyan lehetne némelyeket megnyerni Krisztusnak. Arról nem is szólva, hogy mi, mai törökőriek igencsak boldogok lennénk, ha ilyen „rossz” számok jellemeznék mai gyülekezeti életünket.
Mindazonáltal talán nem teljesen alaptalan az a sejtés, hogy lelkipásztor és presbitérium egyaránt úgy érezhették, talán itt az ideje a váltásnak. Szemenyei Sándor Isten áldott eszköze volt abban az elképesztő munkában, amelynek eredménye a gyülekezet kereteinek kiépülése lett. Igazi vezető volt, ma talán azt mondanánk: menedzser típusú lelkipásztor – méghozzá a szó legjobb értelmében.
Tudta, mikor kell átadnia a stafétabotot annak a férfiúnak, akit e szavakkal köszöntött a folytonosság embere, Bereczky János: „Drága új lelki atyánk! Szeretett Barátunk! Mindnyájunk számára lelki öröm, hogy veled nyitja meg Isten az előttünk álló jövőt. Hadd köszöntsünk téged ezekkel a szavakkal: Isten hozott közénk és nekünk! Rólad való sok szép értesülésünk a hűség és szeretet reményét gyújtja fel lelkünkben. Ez teszi gazdaggá a szeretet jegyében a közöttünk való létedet, és ez ad nekünk erőt arra, hogy neked lelki adottságainkkal mindenben és mindenkor segítségedre legyünk, és ezzel könnyítsünk szép és isteni munkád végzésében. Egyet szeretnénk látni mindenkor, hogy boldog és megelégedett legyen közöttünk való sáfárkodásod. A boldogság legyen új otthonod! Drága családod is élvezze azt a meleg szeretetet, amely megnyilvánult akkor, amikor egyhangú lelkesedéssel a te drága személyed mellett döntöttünk. Isten hozott!”