Ez az időszak a gyülekezet egyik „aranykora”. A statisztikai adatok ugyan jobbára stagnálást vagy némi csökkenést (istentiszteletek 90-ről kissé 80 alá, keresztelések átlagosan 25 fölöttről 20 alá) mutatnak, ám a rendkívül élénk gyülekezeti élet minőségében mutat komoly változásokat. Az ifjúsági bibliaórák látogatottsága 10-12 főre növekszik az időszak dereka táján. A gyermek-istentiszteleteken 11-ről 15-re emelkedik az átlagos jelenlét. Jól működő, szépen látogatott ifjú házas bibliaóra indul útjára. Növekszik a diakóniai szolgálat is. Az igehirdetések pedig nemcsak rendkívül színvonalasak, építőek, de a gyülekezet szereti is őket hallgatni – amint erről számos alkalommal találhatunk beszámolót.
A környezetet tekintve csak apróbb változtatások esnek, de persze az állandóan szükséges javítási munkák így is épp elegendő feladatot adnak a gyülekezetnek, amelyből pl. 1971-ben, főleg presbiterek részvételével tetőfedő- és bádogos brigád szerveződik. Jeney György jóvoltából vaslétra készül a padlásra (1971)
1974 folyamán „a gyülekezet özv. Farkas Jenőné hagyatékából 6 drb. kárpitozott zöld támlásszéket s 2 drb ugyanolyan karosszéket kapott.” De ne feledkezzünk meg az 1970-ben bevezetett gázfűtésről (4 konvektor) sem, melyet a szentesi testvérek 10 000 forintos kölcsöne tett lehetővé.
A jubileumok alkalmai is emlékezetesek: 1971. szeptember 5-én Szamosközi István püspök látogat el ide, 1973 októberében pedig Adorján József esperes nyújtja át 10 éves törökőri szolgálata alkalmából Boross Gézának a gyülekezet ajándékát: egy új palástot.
Mindezen fejlemények, események mögött azonban emberek állnak. Az ő szolgálatuk nyomán áldotta meg Isten ilyen gazdagon a gyülekezetet. Csak néhányukat tudjuk most számba venni.
Világi vezetők
„Lelkészelnök bejelenti, hogy a Németh Lajos halálával megüresedett gondnoki-pénztárosi állásra több kísérletezés után végre sikerült megfelelő embert találni Bocskai Gábor nyugalmazott pénzügyőr őrnagy, képesített könyvelő személyében. (…) Lelkész elnök Bocskai Gábort évek óta ismeri, éspedig buzgó református, egyházát szerető férfiúnak.” - áll az 1970. január 18-i jegyzőkönyvben. A presbitérium egyébként január 1-től, visszamenőleg választotta az egyházközség gondnokává. 1976. január 25-én bekövetkezett haláláig viselte ezt a tisztséget.
1969. október 19-én, az elhunyt Dénes János helyére Boross Géza presbiterré javasolta Nagy Sándort, aki „négy gyermekes, hívő református férfi. Egész családjával rendszeresen jár a templomba. Kitűnő egyházzenész és buzgó adakozó.” Ő lett a gyülekezet 1969-ben alakult énekkarának első karnagya. Ez a kórus 1973. március 11-én „megrázó erővel” adta elő Kodály: Psalmus Hungaricus-át. Ekkor a németországi Wuppertalból érkezett ide küldöttség, ahol negyed évvel korábban Boross Géza három hónapig ösztöndíjas lehetett. De szükség esetén helyettesítette a harmóniumnál az ebben az időszakban kántorkodó Fülöp Gyulát is, és az 1975-ben a Gustav Adolf Werktől adományként kapott elektromos orgona is az ő gondjaira lett bízva.
1974. május 4-én, a Rozs József halála miatt megüresedett helyre hívja be a presbitérium Kókai Ferencet, aki ekkor már régebben tiszteletbeli presbiter volt. Boross Géza így jellemezte őt:”Kókai Ferenc eddig is sokat tett ezért az egyházközségért úgy pénzbeli, mint természetbeni adományaival. Szinte két kezével építette át a tanácstermet, a szószéket, a padlástetőt, a pincelejáró tetejét.”
Boross Gézáné Szappanos Márta beosztott lelkipásztor, lelkészfeleség
Márta néni törökőri szolgálatát két, majd hamarosan három gyermekének nevelése és világi állása (orvosírnok volt a X. ker. Egészségházban) mellett látta el. Hétről hétre, vasárnapról vasárnapra hirdette Isten Igéjét reggeli és délutáni istentiszteleteken, gyermek-istentiszteleteken, bibliaórákon. A gyülekezet számára – ha mondhatunk ilyet egyáltalán – legtöbb áldást azonban kétségkívül diakóniai, elsősorban látogató szolgálata hozott.
Jellemzően idős, beteg, magányos gyülekezeti tagokat (vagy olyanokat, akik épp így kerültek be a közösségbe) látogatott hűségesen és rendszeresen. Vitte ezekbe az otthonokba Isten vigasztaló Igéjét, a figyelmes meghallgatás lehetőségét, a jó szót, de vitt – ha kellett, rendszeresen – meleg ételt, ellátott ápolási, gondozási feladatokat is. Hihetetlen áldozatkészségről tanúságot téve volt, hogy évi 1000 látogatást is végzett, de később, nyolcórás munka és beosztott lelkészi teendői mellett is 300-500 alkalommal vitte Isten jó hírét az erre vágyóknak – mindig a megfelelő formában.
Ekkor azonban már nem egyedül. Kezdetben csak néhányan csatlakoztak hozzá a gyülekezetből, majd 1977-től kb. tíz fős diakóniai munkacsoport vezetőjeként, velük kéthetente találkozva nevelte, bátorította, támogatta ebben a szolgálati ágban azokat, akiket Isten talán éppen az ő életpéldája által hívott el erre.
Férjének 1983-ban mondott szavai mindennél találóbban jellemzik őt: „Dr. Boross Gézáné … hite nem vulkán, nem tűzhányó, nem is világítótorony, mert sokkal több annál: pásztortűz a modern nagyváros hideg éjszakájában.”
Beosztott lelkészek
Bíró Béla 1968. október 1-től került hozzánk az addig itt szolgáló, Rákosfalvára rendelt Kovács Lajos helyett. 1970. október 1-jén helyezték át Rákoshegyre. Utóda Horváth Antal nyugalmazott esperes lett, aki elsősorban a MÁV-telepen munkálkodott. Az 1972-ről szóló beszámoló szerint a kb. 100 MÁV-telepi református közül kb. 30 egyháztag, 10-15 rendszeres templomba járó. „Ezt a maroknyi népet példaadó hűséggel gondozza Horváth Antal ny. esperes testvérünk.” Csak néhány évig tarthatott ez a kegyelmi állapot, 1975 őszén magához szólította őt az Úr. Özvegyének levele igen jól mutatja be személyét és a gyülekezettel való kapcsolatát:
„Nagytiszteletű Elnökség, Kedves Testvérek!
Szegény jó férjem elhunyta alkalmával tanúsított részvétet, segítőkészséget, anyagi támogatást hálásan köszönöm. Köszönöm az érdeklődést, az aggódást, a sok szívből jövő imádságot, azt ba sok szeretetet, amit betegsége és szolgálata végzésekor kapott. Isten iránti hálával köszönöm meg, hogy életet utolsó éveiben Krisztus Egyházát szerető, igére figyelő gyülekezetben hirdethette Isten igéjét. A drága alkalmak mindig új erőt adtak Isten üzenetének hirdetésére.
Köszönetet mondok és el nem múló hálával gondolok a kedves Nagytiszteletű Úrékra és családjukra, akik segítették szolgálata végzésében. Áldja meg őket a jó Isten, Ő adjon erőt, egészséget a gyülekezeti munkához.
Az egyház építésén hűségesen szolgáló presbitériumot, a kedves gyülekezet minden egyes tagját, a MÁV-telepi közösséget áldja meg a jó Isten családjukkal együtt, hogy erőben, egészségben Isten dicsőségét szolgálják, az Ő áldása továbbra is mindig velük maradjon. Adja Isten, hogy úgy legyen!
Hálás szeretettel köszönti kedves mindnyájukat:
özv. Horváth Antalné
Bp. 1975. X. 22."