Már akkor, amikor Dr. Boross Géza bejelentette az itteni lelkészi állásáról való lemondását (1984. január 22.), elhatározta a presbitérium Czanik Péter, akkori harkányi lelkipásztor bemutatkozó szolgálatra való meghívását. Erre február 5-én és 6-án sor is került, melynek alapján – az akkori eljárásrendnek megfelelően – február 15-én egyhangúlag az ő jelölését kérték a lelkészjelölő bizottságtól. A választásra március 4-én került sor. Ebben az átmeneti időszakban az a Bíró Béla látta el az adminisztrátori teendőket, aki korábban beosztott lelkészként szolgált köztünk. Szintén az átmenet (bár a lelkészi állás elfoglalásán némiképp túlnyúló) idejéről írt így maga Czanik Péter: „Két kiváló aktív presbiterünk van. Lelki és anyagi tennivalókban egyaránt lehet rájuk és családtagjaikra számítani. A régi lelkész ki- és az új lelkész beköltözése közti nehéz hónapokon ők vezették át a gyülekezetet, vezették és végezték az óriási renoválást. Emberileg a gyülekezet fennmaradása köszönhető nekik.” A jegyzőkönyvekből egyértelmű, hogy Dr. Nagy Sándorról és Dr. Ercsey Zoltánról van itt szó, de Gózon István is oroszlánrészt vállalt a parókia felújításában: a teljes elektromos hálózat cseréje, parkettacsiszolás-lakkozás, a fürdőszoba felújítása, korszerűsítése valamint gázszerelés voltak a jelentős tételek. 1986-ig összesen kb. 550 000 forintot fordított a gyülekezet az épület állagmegóvására, karbantartására. Az összeg nagyságát jól érzékelteti az a tény, hogy ekkoriban a presbitérium által meghatározott „vésztartalék” (bármikor mozgósítható összeg) 50 000 Ft volt. Még így is súlyos gondot okozó hibák maradtak: „Tovább kellene javítani a tetőt, a nedves északi falat vízteleníteni, ott, ahol megsüllyedt, újrarakatni. Nem sokáig halasztható már a külső vakolás, ablakainkat már csak a festék tartja össze. A költségekről csak annyit tudunk, hogy csillagászati. Fogalmunk sincs, milyen fedezetből” – írja Czanik Péter 1989 januárjában.
De térjünk vissza a lelkészválasztás idejéhez! 1984. április 25-én immár az új lelkipásztor vezetésével gyűlik egybe a presbitérium, amelynek fontos döntést kell hoznia: gondnokválasztásra készülnek, hiszen Dr. Gaál Ede elhunyt. (Hogy pontosan mikor, az sajnos a jelenleg rendelkezésre álló adatokból nem megállapítható, de Dr. Boross Géza még az 1983-ról szóló jelentésében emlékezik meg a szomorú eseményről.) Utódát Dr. Solkoly Jenő személyében találják meg, aki eddig is helyettesítette a már régóta betegeskedő gondnokot. Még most is csak megbízottként – gondnokká választása 1985. január 20-ig várat magára. Sajnos csak tragikusan rövid ideig tölthette be így, „hivatalosan” is ezt a tisztséget: április 21-én ő is elmegy a minden élők útján. Így július 3-án újabb gondnokválasztásra kerül sor, amikor is Dr. Nagy Sándor lesz a gyülekezet világi elnöke. Érdemes még néhány mondatra elidőzni ennél a két férfiúnál: ők már egyfajta „harmadik generációt” képviselnek. Az első (fő)gondnokok (Bereczky János, Derzsy Gergely, Németh Lajos) már ott bábáskodtak a gyülekezet születésénél. A következő csoport tagjai (Bocskai Gábor és Gaál Ede) a gyülekezeten kívülről érkeztek. Dr. Solkoly Jenő és Dr. Nagy Sándor azonban már mindketten itt, az önálló törökőri gyülekezetben „nőtték ki magukat”, lettek viszonylag fiatalon (1962-ben 46 évesen, ill. 1969-ben 34 évesen) presbiterek, majd – (fő)gondnokok.
A fentebb említett halálesetek sajnos korántsem egyediek: „Öregszik a gyülekezet. Itteni szolgálatom első évében – 1984 jún. végétől 1985 jún. végéig 15 aktív gyülekezeti tagot vesztettünk, köztük 3 kiváló presbitert. A folyamat nem állt meg” – vall Czanik Péter 1987 elején.
A statisztikák mindenben megerősítik ezt a diagnózist: A választói névjegyzékben szereplők száma – az addigi körülbelül. 450 főről 150-re csökken 1986-ban, majd 1990-re fokozatosan 125-ig süllyed. A nagy esésnek egyszerű oka van: hozzá kellett igazítani a listákat a valósághoz. A lelkipásztor – néhány munkatárssal – szisztematikusan végiglátogatta a névjegyzékben szereplőket – ha lehetett. Ám azt kellett tapasztalnia, hogy rendkívül magas számban már elköltöztek (a szó egyenes vagy átvitt értelmében). Ez már csak azért sem csoda, mert a Százados úti telep jó részét a nyolcvanas évek első harmadában elbontották, hogy új (panel) lakótelep épüljön a helyére. Az építkezés azonban csak az évtized utolsó harmadában fejeződött be.
A templomba járók száma ugyanezen fél évtizedben az addigi 75 főről 45-re csökken. Itt az első hullámban valószínűleg Dr. Boross Géza „rajongói” (ne értsük félre: ő maga soha nem akart „sztárprédikátor” lenni, ám voltak, akik a város távoli pontjairól is eljöttek „őt hallgatni”) távoztak, hiszen kötődésük elsősorban a lelkipásztornak, nem a gyülekezetnek szólt. Ezt követően is azonban lassú apadássá válva, de folytatódott a csökkenés.
A konfirmandusok száma az addigi 6-7 főről 1-2 főre zuhan. A kereszteléseknél jóval enyhébb a mérték: 7 közeléből 5 környékére süllyed. A zuhanás ugyanis már 1981-ben bekövetkezett, amikor egyetlen év alatt 15-20 gyermek helyett 5-10 lett a „normális”. Ehhez hasonló, csak enyhébb görbét mutatnak az esküvők is: az 1974-es 7-ről jóformán hullámzás nélkül, egyenletesen csökken le a 80-as évek beköszöntével 1 környékére. Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a gyülekezet olyan társadalmi folyamatok sodrásába került, amelyek hatását csak tompítani lehetett, megakadályozni azonban nem.
A gyülekezet azonban egyáltalán nem vált erőtlenné, passzívvá a kedvezőtlen körülmények közepette sem. A lelkipásztor minden szempontból igényes igehirdetései találkoztak a gyülekezet igényes igehallgatásával. Ahogyan Czanik Péter maga fogalmazza meg: „Szaknyelven szólva: a prédikáció alapuljon jó exegézisen és legyen korszerű. Az ilyen igehirdetést a gyülekezet nagy figyelemmel hallgatja, és nem nézi közben az óráját.” Nemcsak a vasárnap délelőtti istentiszteletekre, hanem a bibliaórákra is ilyen igényesség volt a jellemző. Nem csoda, hogy a presbitérium fel is veti az 1987-es egyházlátogatás alkalmával: jó lenne, ha az itteni bibliaiskolát széles körben propagálnák. A lelkipásztor pedig alázattal képezte tovább magát: többször is hollandiai három hetes tanulmányutakra kért és kapott támogatást a presbitériumtól. Végül a közegyházi elismerés sem maradt el. A Bibliai Lexikon szerzőjeként és a levelező teológushallgatók professzoraként vált széles körben ismertté.
A munkatársak közül elsőként a nagytiszteletű asszonyt, Czanikné Orbán Zsuzsannát kell említenünk, aki nemcsak kántori és takarítói feladatokat látott el, de fáradhatatlanul szervezte és vezette a gyermekek közötti szolgálatot.
Segítségére volt ebben az ifjúság, amelynek hozzávetőleg 6 fős közössége ezen kívül szolgált még szeretetvendégségeken, karbantartási munkákban vagy éppen erdélyi testvéreink segélyezésében. A soraikból kikerülő Nagy Zsuzsa, az énekkar karnagya is a távozók számát gyarapította, amikor – férjhez ment, Olaszországba. 1985. június 30-án búcsúzott el szeretett gyülekezetétől.
Beosztott lelkipásztorunk ebben az időszakban Kiss Andrásné, aki „könnyen teremt kapcsolatot, főleg az idős emberekkel”. A vigasztalás munkáját a diakóniai bizottság 5 asszony tagja is végezte, akik „régóta, lelkesen és önállóan végzik több száz látogatásukat öregeknél, betegeknél. Igével, vigasztaló szóval és tettekkel szolgálnak és pénzzel is. Sajátjukat adják a gyülekezet nevében.” Ne feledkezzünk meg Szabó Istvánnéról sem, aki „nagy odaadással” végezte már ekkor is az iratterjesztés szolgálatát – egészen 2007-ig.
Ezek után jogos a kérdés: ki járt még templomba a munkatársakon kívül? A választ ezúttal is Czanik Péter adja meg: „A gyülekezet munkaközösség.” Ez is olyan hagyomány, amely máig ható módon kölcsönöz – hisszük, felülről való – erőt ennek a közösségnek. Az erőre pedig szükségünk volt a nyolcvanas évek végén, amikor Törökőr Erdély és Hollandia találkozási pontjává lett.