1932. január 1-jén alakult meg a Baross téri gyülekezet, mint a Fasorhoz tartozó fiókegyházközség. Szőke Imre, alapító lelkész gyülekezettörténeti írásában ilyen jellemzést ad: „...már eleve két gyülekezet csíráját hordozta magában, mert a Százados úti kb. 900 lelkes részt az egyházközség tömbjétől a Keleti pályaudvar, a Kerepesi úti temető és a Józsefvárosi pályaudvar széles területe választotta el.” A Juranics telepi szórvány helyzete tehát gyökeresen megváltozott. Eddig egy hatalmas, sok prédikáló állomással rendelkező gyülekezet perifériáján működött egyértelműen alárendelt szerepben, de viszonylagos önállósággal, hiszen saját helyi bizottsága volt. Mostantól fogva egy kisebb, de növekvő, templomépítésre készülő egyházközség részévé vált, ami súlyát megnövelte, ám önállóságából elvett. Az újonnan felálló presbitérium ugyanis egyik első döntésével megszűntette a délelőtti istentiszteleteket a Százados úton, „hogy délelőtt a két gyülekezet a Keleti pályaudvar tanácstermében közös istentiszteletre gyűljön egybe.”
A célkitűzés tehát az lehetett, hogy a Százados úti közösség idővel beolvadjon a jóval nagyobb, kb. háromszor akkora Baross téribe. Hogyan jellemzi Szőke Imre ezt a közösséget? „A Százados úti részen földszintes és egyemeletes városi házakban sok derék kisember lakott, szinte vidéki módon;” Az akkori Budapestnek tehát egy nyugalmas, kertvárosias sarka lehetett a miénk.
Az új gyülekezet első presbitériumában három személyt találunk, akik már a kőbányai időszakban is a Százados úti közösség oszlopos tagjai voltak: Csighy Sándor vallásoktató lelkészt, akit egyúttal meg is bíz a testület a Százados úti istentiszteletek (vélhetően vasárnap délutániak) tartásával. Bereczky János tanító, akit Megyaszay Mihály mint a helyi Kálvin Szövetség pénztárosát és dalárda vezetőjét, Hatolkay Árpád (Hatolkay Kázmér kőbányai lelkipásztor fia, 1948-49-ben Baross téri segédlelkész) pedig mint „a kedves kántor”-t említi, később az önálló törökőri gyülekezet első két megválasztott gondnokának egyike lesz. Miklós Árpádot pedig mint helyi bizottsági elnököt ismerhettük meg már az előző időszakból.
A gyülekezeti élet „érdekes színfoltja a Százados úti részen tartott házi istentiszteletek. Szőke Imre segédlelkész sokszor 60 embert is talált egy szobában; máshonnan kellett székeket kölcsönkérni. A jó előkészítés Bíró Dénes presbiter érdeme, aki minden bibliaórára elkíséri őt.”
Ebben az idézetben két időszak kissé összecsúszott, hiszen Szőke Imre akkor szolgált segédlelkészként a gyülekezetben, amikor az még fiókegyházközségként a Fasorhoz tartozott (lelkészeink közé így odaszámíthatjuk Szabó Imre esperest is), míg az immár önálló, missziói egyházközséggé alakuló Baross téri gyülekezetnek ő lett az első, önálló lelkésze, Bíró Dénes pedig presbitere.
Utóbbi eddig sem tétlenkedett: Megyaszay Mihály szerint ő, a „kedélyes, kedves, szellemes” ember volt „a delej, a mágnes, a tervkovács”. Később pedig a Baross téri cserkészek patrónusaként és pénztárosként is találkozhatunk vele.
Ne feledkezzünk meg az ekkor Kőbányához tartozó Auguszta-telepről sem! Egy 1934. február 14-i presbiteri jegyzőkönyv beszámol róla, hogy a főgondnok „kiemeli azt a buzgó munkát, amelyet Csontos István, felesége, Gáspár Béla h.o. lelkész s a Soli Deo Gloria szövetség ifjai végeznek az Auguszta telepi szegénysorsú híveink gondozása terén.” Nem csoda, hiszen a Soli Deo Gloria Diákszövetség oszlopa, utazó titkára, Soós Géza kőbányai gyülekezeti tag volt. Nem utolsósorban arra is emlékeztet bennünket ez a feljegyzés, hogy a most vizsgált időszak a nagy gazdasági világválságból való lassú kilábalás éveire esik.
Gáspár Bélát 1937/38 fordulóján már Baross téri vallásoktató lelkészként találjuk, akit a Százados úti istentiszteletek tartásával is megbíznak. Maga a gyülekezet is nagy változáson megy keresztül ekkor: területéhez, mely eddig csak a Baross tér környékére (a „Csikágó” fele, az ún. „nyolc ház”, a Stefánia út egy kisebb része) és a Százados úti körzetre, no meg a köztük lévő lakatlan vidékre terjedt ki, hozzácsatolják Istvánmezőt és Törökőr Hungária körút és a vasút közé eső szeletét.
A Baross téri gyülekezet tehát bizalommal tekintett a jövőbe és az addigi félállandó, „barakk” templom helyett egy állandó istentiszteleti hely építését tervezgették. A jövő azonban a háború pusztítását, a templomépítésről való lemondást és Törökőr önállóságát hozta el...
A templom fotója a Magyar református templomok címmel 1942-ben közreadott kiadványból való. A gyűjtemény arról tájékoztatta olvasóit, hogy az eredetileg 1910-ben, a Család utcában felépített, 400 ülőhelyes, szétszedhető templomot, 1933-ban vitték át és húzták fel az Aréna út és Thököly út sarkán a Baross téri, akkor 7945 lelkes anyaegyházközségnek. Az épület különlegessége, hogy ez volt az egyetlen hordozható és más helyre szállítható református templom. Mindig az a gyülekezet kapta, s mindig ideiglenesen, amelynek még nem volt temploma. Szószékét vitéz Csécsi Nagy Imre, harangját Vincze Ferenc, orgonaharmóniumát Mátyás Géza ajándékozta. Lelkipásztorként Szőke Imre szolgálta a gyülekezetet
Az 1938-as évről szóló feljegyzésekből kiderül, hogy a Százados úton ekkor kezdődött meg a gyermek-istentiszteletek tartása – vallásoktató lelkészek szolgálatával. Bár ennek módjáról nincs pontos információnk, a nem sokkal későbbi gyakorlat alapján feltételezhetjük, hogy már ekkor is a „felnőtt” istentiszteletet megelőző órában került sor erre az alkalomra.
1939-ben újabb presbiterek lépnek be a későbbi „nagy öregek” közül. Egyikük Kovács László, aki nem kevesebb, mint ötven éven át viselte ezt a tisztséget. Teleki József ugyan „csak” négy évtizedig szolgált presbiterként anyagyülekezetünkben, majd Törökőrön, ám nevével havonta találkozhatunk, hiszen rendszeresen használt úrvacsorai kelyheink közül az egyiket feleségével együtt ő adományozta – nem sokkal halála előtt.
„A tevékeny Derzsy Gergely presbiter vállalta a toloncház reformátusainak rendszeres látogatását” – áll Szőke Imre Baross téri alapító lelkipásztor gyülekezettörténetében. Első főgondnokunk tehát Isten, gyülekezet és elesett embertársaink iránti szolgálatkészségével tűnt ki presbitertársai közül.
A másik tevékeny ember, Bíró Dénes sem tétlenkedett. Még 1942-ben az ő vezetésével készült el egy teljes körű felmérés a gyülekezet területén élő reformátusokról. Ebből többek között azt is megtudhatjuk, hogy a Százados úton 372, a Stróbl Alajos utcában 204 gyülekezeti tagunk élt ekkor.
A háború végeztével a Baross téri gyülekezet óriási erőfeszítéssel hozta rendbe ideiglenes templomát, azonban az egyre kedvezőtlenebbé váló körülmények folytán egyre távolabbi időpontra tolódott egy végleges Isten háza és gyülekezeti otthon felépítésének lehetséges időpontja. Ezzel párhuzamosan a Százados úti presbiterek egyre inkább hangot adtak a közösség önálló gyülekezetté válási törekvéseinek. 1946-ban ehhez Szabó Imre esperes támogatását is elnyerték, aki „megelégedését fejezte ki a presbiterek buzgósága felett, hiszen csak a presbitérium legidősebbjei nem végeztek családlátogatást.”
Tevékenység, áldozatkészség, szolgálatkészség a kicsinyek iránt, világos látás és eltökélt megvalósítás – útravaló ez mindmáig, mindnyájunknak.
„A szeptember 20-i gyűlésen a presbitérium nagy fontosságú határozatot hozott: kérte az egyházmegyét, hogy a Százados úti részt – mely régi prédikáló állomás – szervezze át önálló egyházközséggé.” – áll Szőke Imre Baross téri lelkipásztor gyülekezettörténeti írásában az 1947. évi események között.
Majdnem pontosan négy év telt el az elvi határozat és az önálló gyülekezet megalakulása (1951. szeptember 1.) között. Mozgalmas időszak volt ez országos szinten is – mely szintén kihatott az itteni református közösség életére.
Milyen volt a gyülekezet élete a háború utáni években? Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy immár nemcsak írások, de ma is köztünk élő szemtanúk visszaemlékezései is rendelkezésünkre állnak. Ezekből tudhatjuk, hogy vasárnap délelőttönként körülbelül 40 főt számláló gyülekezet gyűlt egybe a Százados úti iskola tornatermében. Az alkalmi „templomban” padok is voltak: tornapadok – melyekért az idősebb generáció persze mérsékelten lelkesedett. Istentiszteletükön harmóniumon Bereczki János, az Erdélyből ideszármazott kántortanító, igazgató, később a gyülekezet első gondnokainak egyike és második főgondnoka kísérte az éneklést. A szolgáló lelkipásztor vagy Szőke Imre volt, vagy az éppen a Baross térre kirendelt segédlelkész – 1948-49-ben például Hatolkay Árpád. A hozzávetőleg 10 fős gyereksereg számára az iskola más termében tartott vasárnapi iskolát Pup Ilona, aki a későbbiekben is a gyülekezet oszlopos tagja maradt. Csighy Sándor és özv. Szappanos Gyuláné vallásoktatók is jelen voltak a gyülekezet életében. Továbbra is folytak a hét közben, házaknál tartott bibliaórák – tudjuk, hogy Derzsy Gergely szobrászművész, későbbi főgondnok is felajánlotta műteremlakását erre a célra.
Az önállósodás folyamata több okból is elhúzódott, ám voltak ennél sürgetőbb gondok: a gyülekezet egyre barátságtalanabb környezetbe került. „A Százados úton a X. kerületi elöljáróság értesítése szerint az iskolában nem tudnak helyet biztosítani bibliaóra céljára. Mivel magánházaknál is nehéz házi istentiszteletet tartani, utánajártunk, és találtunk is egy új helyiséget, de a kiutalást az új tulajdonos, a KIK megfellebbezte; így a számunkra előnyös intézkedést hatálytalanították.” – szól Szőke Imre feljegyzése. Ez valamikor 1949-ben történt. Nem tévedés vagy egyéni rosszindulat húzódott meg a háttérben. „1950. január 8-án a Százados úti helyiség ügyében az elnökség eljárt; sajnos a szóban forgó helyiséget más részére utalták ki.” A tendencia egyértelmű: a hivatal packázásával megpróbálta ellehetetleníteni a gyülekezetet. Se iskola, se magánház, se közösségi tér – mit lehet itt tenni? Az idő pedig egyre sürgetett. 1950. február 9-én a X. kerületi elöljáró annak a hétnek a vasárnapját jelölte meg, mint az iskolában engedélyezett utolsó istentisztelet napját. Nem csoda, hogy ennek a napnak az emlékét mind a mai napig őrzi egy visszaemlékező testvér, aki gyermekként, szokása szerint elindult aznap reggel az iskolába, istentiszteletre. A lelkipásztor a kapuban fogadja az érkezőket, ott közli velük a rossz hírt. A tornaterembe már nem is engedik be őket. Ám mégis, ott, az előtér lépcsőin megtartja az alkalmat.
Jézus Krisztusnak azonban volt terve az ő itteni népével, ezért éppen a kellő időben otthont is adott. Rozs József presbiter, aki az Utász u. 3-ban lakott, a 7. szám alatt felfedezett egy kiadó óvóhelyet. A helyiség persze nem volt kimondottan alkalmas istentiszteleti célokra. A gyülekezet apraja-nagyja dolgozott, hogy március 5-én már fel is szentelhesse Szőke Imre lelkipásztor – 200 testvér körében. A Református Híradó 1950. áprilisi száma 240 személyről tud.
A gyülekezet – minden hányattatása ellenére – szárnyakat kapott. Köszönhető ez annak, hogy ebben az óvóhelyből átalakított imateremben valami olyat kaptak, amire már 25 éve vártak: az önállóság szabadságát. Ahogy egy, a munkálatokban akkor részt vett testvérünk megfogalmazta: végre azt éreztük, hogy ez a miénk. A fájdalom, a szabadítás és a munka közös élménye áldássá és erőforrássá lett.