A kilencvenes évek: Czanik Péter lelkipásztorsága II.

Gyülekezettörténeti beszámolóimban eddig igyekeztem, és eztán is igyekszem a tárgynál maradni. Most mégis hadd kezdjem egy szubjektív megjegyzéssel! Valószínűleg nem vagyok vele egyedül, de nálam személyesen egészen biztosan létezik a történelmi tudatnak egyfajta szakaszossága. A közelmúlt, legfeljebb néhány évre visszatekintve a „napjaink” kategóriába tartozik, amely egyfajta jelenbe benyúló aktualitást hordoz – gondoljunk itt a politikai élet eseményeire vagy egy-egy büntetőügyre, amiket érdemes fejben tartani, hiszen a ma híreit (pl. egy ítélet kihirdetése) ezek nélkül (esetünkben: a bűncselekmény híre) nehéz értelmezni és értékelni.

A következő szakasz a „nem annyira régen történt” kora, amely szintén ezer szállal kötődik a jelenhez, méghozzá a keretek, előfeltételek, körülmények területén. Számomra ez a szakasz egyértelműen a rendszerváltással kezdődik. Annyi minden ered innen: a demokratikus berendezkedés, a sajtó- és szólásszabadság vagy éppen a telekommunikációs és fogyasztási lehetőségek ugrásszerű bővülése – ugye milyen végtelenül idegen a mai kortól az, hogy egy telefonvonal létesítésére vagy egy autóra éveket, netán évtizedeket kelljen várni, vagy, hogy a banán ritka különlegesség a boltok polcain?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindez életkoromból is adódik, hiszen a tulajdon öcsém még meg sem született az erdélyi falurombolás elleni nagy tüntetéskor, ami számomra éppen ennek a „nem annyira régen történt”-nek a nyitánya, tájékozódási pont – hiszen engem már elég idősnek ítéltek a szüleim ahhoz, hogy elvigyenek oda magukkal...
Aztán van még egy „régen, de elérhető közelségben” szakasz, amely körülbelül az első világháború idejéig nyúlik vissza. Ez a családi történetek kora – első- vagy másodkézbőli információk háborúkról, szerb, román, német és orosz megszállókról, kommünről, forradalomról, kisemmizésről, megtorlásról... Természetesen még számos történet kering a családban más, „békebeli” témákról is – de azok nem történelmi ismeretek. Előbbiek azonban jól jönnek a történelemkönyvek kiegészítéseként.

És van persze a csakis írások által, a történettudomány eszközeivel megismerhetővé tett múlt.

Gyülekezettörténetünkben most érkeztünk el a „nem annyira régen történt” korához. Az írásos feljegyzések mellett döntővé válnak a személyes beszámolók, az események pedig hatásaikban máig érnek.

Az épület

1988 végén dr. Nagy Sándor villamosmérnök, presbiter vezetésével a presbitérium néhány szakértő tagja és az ifjúság” felújítja a templom elhasználódott villamos berendezését. Az akkori fiatalok egyik lelkes tagja beszámolt róla, hogyan próbálta ki, elég erős-e a nehéz templomi csillárok rögzítése: saját súlyát is ráterhelve tartott „teherpróbát”...

A kilencvenes évek első éveiben a helyi önkormányzat többször is megkereste a gyülekezetet, hogy – az épület és a telek átadása fejében – új templomot és gyülekezeti házat, parókiát építtet számunkra egy közeli üres telken. A presbitérium nem zárkózott el a kérés elől, ám végül minden maradt a régiben. Az elkövetkező, jóformán minden évre esik jelentős felújítás, melynek összege némelykor eléri az egymillió forintot is – miközben a gyülekezet működése is körülbelül ennyi ráfordítást igényel. Két beruházást most mégis ki kell emelnünk: az egyik az ifjúsági terem kialakítása a pincében, a másik a tető nagyjavítása, mely egy „kvázi tetőtér” kialakításának megkezdésével is egybeesett – ez a munka azonban félbe maradt az évtized végére. Mindkét tér kialakításán dolgoztak lelkes fiatalok. Mindkét tér elválaszthatatlan a holland-erdélyi kapcsolattól.

Segély Erdélybe

Itt az írott feljegyzések végképp elégtelenek. Ezekből csak arról értesülhetünk, hogy 1988-90 környékén számos erdélyi menekült kapott segélyt a gyülekezeten keresztül, de tartósan alig-alig épültek ide be. A személyes beszámolók azonban bőségesen kárpótolnak minket. Az egyik akkori fiatal legerőteljesebb élménye ebből az időszakból, amikor – még a diktatúra idején – „bugyira vetkőztették” őket a határon, mégis át kellett átcsempészniük a határon az erdélyi testvéreinknek szánt segítséget: gyógyszert, élelmiszert, ruhát, Bibliát.

A segély egy jó része Hollandiából érkezett. Volt időszak, amikor Törökőr egyfajta „átrakodó állomásként” működött: megérkezett a kamion a templom elé, majd – a lelkészcsalád hathatós közreműködésével – az újonnan kialakított ifjúsági termet mennyezetig tömték ruhabálákkal és egyéb holmival, a következő fázisban pedig – megfelelő, és megint csak a lelkipásztor által végzett szortírozás után – magyar közvetítők, önkéntesek segítségével jutott el a célállomásig. Hogy miért éppen Törökőr? Czanik Péter már régóta ápolta kapcsolatait mindkét irányba, így az ő személye a kulcs a „rejtély” megfejtéséhez.

Holland testvéreink pedig hosszabb távra tervezve afféle „támaszpontot” szerettek volna létesíteni a gyülekezetben, melynek vendégszeretetét számtalan alkalommal megtapasztalták. Ezért fogtak bele a „kvázi tetőtér” beépítésébe. Az egyik lelkipásztor, aki korábban az ácsmesterséget is kitanulta, végezte és vezette a munkát – amíg más irányt nem vett a segélyezési szándék... Ekkor a gyülekezet önerőből próbálta befejezni a félbehagyott vállalkozást, de végül elfogyott az erő, és amúgy is okafogyottá vált az erőfeszítés. A padlástérben jelenleg is ott van a gerendára szögezve egy „sürgős” feliratú üzenet, valamilyen alkatrész vagy eszköz beszerzéséről – a dátum: 2000 decembere...

Az ifjúság

A statisztika ebben a bő évtizedben elfogyó ifjúság képét tárja elénk: először 6-8, majd 4 fő vett részt az ifjúsági bibliaórákon, végül az évtized második felében megszűnt az alkalom. Nem volt utánpótlás a megházasodó-elköltöző fiatal felnőttek nyomában. Ez a sivár kép éles kontrasztban áll a fenti néhány villanásból sejthető képpel egy élénk, komoly, elkötelezett és szolgálatkész közösségről. És jutott energia a gyülekezet gyermekei között végzett szolgálatra is...

A katechézis

A kifejezés eredetileg a (felnőtt) keresztségre készülők képzését jelentette, ma általánosabban, az (intézményes) keresztyén nevelésre értjük. A rendszerváltással itt is új lehetőségek nyíltak, hiszen lehetővé vált az iskolai hittan. Czanik Péterné, Zsuzsa néni szolgálata így most már a kántori, takarítói és gyermek istentiszteleti teendők mellett az iskolákra is kiterjedt. 1992-ben és 1993-ban gyermektábort is szervezett a gyülekezet fiatalok, presbiterek és a lelkipásztor szolgálatával. Az iskolai hittan és a gyermektáborok ma már természetesek és megszokottak. Ekkor azonban mindez új volt – lehetőség és feladat egyben. A feladathoz pedig segített felnőni más gyülekezetek szolgálóinak is az a Vasárnapi Iskola Szövetség, amelynek képzéseihez Törökőr egy időre helyet biztosított – az ifjúsági teremben.

Az elnökség

A gyülekezet lelkipásztorát, Czanik Pétert 1990-ben a rendszerváltás kapcsán meghirdetett általános egyházi tisztújítás alkalmából esperessé választotta a Budapest-Északi Egyházmegye. Ciklusa lejártakor, 1996-ban nem vállalta az újbóli jelöltséget, ugyanakkor ebben az évben gondnokunkat, Dr. Nagy Sándort választotta meg az Egyházmegye gondnokául. Így elmondhatjuk, hogy Budapest-Északon a 90-es évek törökőri vezetés alatt teltek el...

Presbiterek

Kissé talán eltérve az eddigi vezérfonáltól, mindenképpen meg kell emlékeznünk azokról a „nagy öregekről”, akiket éppen ebben az időszakban veszített el a gyülekezet. Kovács László 1951-88, Vajda József 1956-88, Vasady Sándor 1951-89 között volt presbiterünk. Áldott szolgálatuk emlékét Isten iránti hálával őrizzük.

Van azonban egy olyan személy, aki ebben az időszakban lett presbiterünk. Körber Tivadart 1989. február 12-én, csaknem pontosan 25 éve választotta meg a gyülekezet. Hamarosan az énekkar vezetését is átveszi, és mind a mai napig így ismerjük őt: hűséges, alázatos, szerény, szolgálatkész presbiternek és karnagynak. Isten gazdag kegyelme maradjon vele!