A hőskor lezárul (1957-59)

Ha az 1955-56-os éveket úgy jellemeztük, mint „keserves egy helyben járást”, akkor az ezt követő két-három esztendő a száguldás, sőt szárnyalás ideje. Talán méginkább megállja a helyét, ha egy ugráshoz hasonlítjuk – kiugráshoz a kátyúból – amely után végre az úton járás békés (bár korántsem eseménytelen, tétlen vagy problémamentes) évtizedei követhezhettek el.

Szervezeti változások

A gyülekezet régi vágya teljesült, amikor 1958. január 1-től a parókiális terület két irányban is bővülhetett. Az egyik, zökkenőmentesebb területátengedés a Baross téri gyülekezettől történt. Ez a Besnyői u.-Egressy út közötti sávot érintette. Meglehetősen természetesnek tarthatjuk ezt a kiigazítást, hiszen ez a terület egyetlen villamosmegállónyi távolságra fekszik templomunktól, míg a Baross téri Egyházközség bármely eddig használt istentiszteleti helyétől ennél jóval távolabbra esik. A gyülekezet ettől függetlenül nem tudta volna egymaga meghozni ezt az áldozatot, ezért a – jóval nagyobb és anyagilag is szilárdabb – Fasor az ő számukra engedett át egy háztömböt.

Bizonyára többen – főként a fiatalabb olvasók – csóválják a fejüket: hogyan képzelték akkoriban, hogy embereket csak úgy át lehet irányítani egyik gyülekezetből a másikba? A kérdés jogos, a válasz azonban a maitól merőben eltérő viszonyokban és gondolkodásmódban rejlik. Az egyházzal való – ha mégoly laza is, de azért fenntartott – kapcsolat ekkoriban még főként a népegyházi modell szerint alakult. E szerint a felfogás szerint az egyház intézmény, amely szolgáltat, de ezért cserébe elvárásokat is támaszt. (Nyilván igazságtalanul sarkított megfogalmazás ez, de sokan valóban így gondolkodtak akár az egyház vezetésében, akár a tagság körében.) Az egyik ilyen elvárás az ún. egyházi adó befizetése volt, amiért ki is jártak a hívekhez a járulékbeszedők – akik ezt egyébként jutalék fejében tették. (Manapság, ha működik is ilyen, az inkább a pásztori gondoskodás, a kapcsolattartás eszköze.) Így aztán, ha egy gyülekezetnek nagyobb területen biztosította a közegyház a járulékbeszedést, az nagyobb bevételt is jelentett. Ugyanakkor a temploba járást is sokkal inkább kötelességnek, szolgálatnak tekintették akkoriban, mint manapság, és csaknem teljesen mentesek voltak a „meghallgatom x lelkipásztort” fogyasztói szemléletétől. Így aztán a legtöbben nem bánkódtak túl sokat, ha kaptak egy levelet: mostantól fogva egy másik gyülekezethez tartoznak. Mindazonáltal voltak – és a mai napig is vannak – olyan testvérek, akik ragaszkodtak régi gyülekezetükhöz, amely nem intézményt, hanem közösséget jelentett számukra.

Ha ez a fajta népegyházi szemlélet eltűnőben is van, azért a területátrendezésnek vannak máig ható következményei.Mindenekelőtt: kedves testvéreink, akik ma is itt vannak a törökőri gyülekezeti közösségben, és akik nélkül nem lennénk ugyanazok, mint akik vagyunk. Továbbá az, hogy egy adott terület ide tartozik, az felelősséget ró ránk: a mi feladatunk, szolgálatunk megszólítani Jézus Krisztus evangéliumával az itt élőket.

A másik átcsatolt terület kissé más műfaj. Itt egy meglévő kis közösség egyik központtól egy másikhoz került, de helyi sajátosságait, részleges önállóságát mindmáig őrzi. A MÁV-telep és az ún. Pongrácz IX. (ez a Pongrácz-telep vasúton inneni része) átirányításával ugyanis egy istentiszteleti hellyel is gazdagodott a gyülekezet:a MÁV-telepi imateremmel.

Mindezek a területi átrendezések azért voltak szükségesek, hogy a gyülekezet végre ne szoruljon rá állandóan a közegyház támogatására, hanem anyagi értelemben is a maga lábára állhasson. Ennek egyházjogi kifejeződéseként pedig az eddigi missziói egyházközségből anyaegyházközséggé nyilvánították gyülekezetünket – 1959. július 1-től.

Személyi változások

1957. január 1-i hatállyal a gyülekezet a presbitérium döntése alapján főgondnokká választotta Bereczky Jánost, gondnokká pedig a friss presbiter Németh Lajost. A másik gondnoki tisztet ekkor üresen hagyják, hogy azt 1958. augusztus 17-én elfoglalhassa Bortnyik Zoltán MÁV-telepi gondnok (aki ugyan maga nem itt, hanem a Pongrácz IX-ben lakott).

A presbitérium összetétele többször is változott a vizsgált időszakban. Bereczky János 1957. szeptember 15-én például öt újonnan behívott és esküt tett presbitert köszöntött a következőképpen: „Nagytiszteletű Presbitérium! Kedves új Presbitertestvérek! Boldog érzéssel és krisztusi hittel fordulok felétek tekintetemmel, amikor ennek a meleg családnak új tagjait üdvözölhetem. Pál apostol Timóteushoz írt első levele 6. részének 11-12. versét olvasom útravalóul: ’De te, óh Istennek embere, kövesd az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget. Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hivattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt’. A szép és magasztos ünnep eskütételének alkalmából ezekben az igékben vannak benne mindazok a követni valók, amelyeket Isten dicsőségére, egyházunk és drága híveink életének előmozdítására és javára tennetek kell. Megtaláljátok benne mindazt, amit egy hívő presbiternek tenni kell. Istenfélelem, a hitben erősség, szeretet, békességes tűrés, szelídség övezze fel kebleteket, hogy ezáltal teljesítsétek mai napon vállalt hivatástokat. Mindig örömmel halljuk egyházi vezetőinktől, hogy törökőri presbitériumunk példaképe a többi egyház presbitériumának. Ennek következménye az, hogy eddig meleg családi közösség volt a mi presbitériumunk, és a presbiterek megértő és szeretetben egybeforrt családtagok. Milyen nagy érték ez Isten földi egyházának építésében, a lelkek összetartásában, egymás megértésében. Ha voltak is a család tagjai között időnkénti nézeteltérések, a jó Isten mindig megértésre, belátásra indította a hívő lelkeket. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy szép és hasznos eredmények a bizonyságai annak, amiket a múltban munkáinkkal elkezdtünk. Becsületes és tiszta munka eredménye mindaz, amit a magunkénak mondhatunk és amit Isten dicsőségére építettünk. Ebben a törekvésünkben, egymás megértésében, szeretetében és lelkipásztorunk iránti bizalomban legyetek áldott munkatársaink. Ne gáncsoskodás legyen a mi dolgunk, hanem a krisztusi megértő szeretet, amellyel tovább fejlődhetik a mi drága kis egyházunk lelki közössége. A felolvasott szent igét hoztuk ide a mi szent közösségünkbe, ezzel ölelünk keblünkre és ilyen meleg, atyafiságos szeretettel köszöntünk titeket. Isten áldásos kegyelme kísérjen benneteket és mindnyájunkat.”

Ebből az alkalmi megszólalásból jól kitűnik, hogy második főgondnokunk nemcsak dalárdát vezetni, harmóniumon játszani, pénztárt kezelni, könyvelni, tanítani, iskolát igazgatni tudott, hanem prédikálni is. Nem csoda, hiszen teológiát végzett, és – bár vegyes házassága miatt nem lehetett lelkipásztor – kántortanítóként gyülekezetet is vezetett, még mielőtt a háború és Trianon Budapestre nem sodorta. Különösen fontossá teszi személyét és szolgálatát, hogy ő volt az egyetlen olyan vezetőnk, aki folyamatában szemlélhette mindazt, amit Isten a törökőri közösség életében véhezvitt a kezdetektől egészen a révbe érkezésig – munkatársként pedig részese is lehetett annak. Nem utolsósorban pedig szelíd, békességre törekvő személyisége is kirajzolódik szavai nyomán.

Szükség is volt erre a szeretetteljes magatartásra, mivel a „családtagok közötti nézeteltérések” nehezen csillapodtak. A presbitérium cserélődése is részben ennek tudható be. A gyülekezet hatvan évének egyik legkellemetlenebb jelenete is erre az időszakra esik. „Bereczky János főgondnok jelenti, hogy Hady Albert és Boros Árpád presbiterek lemondtak. Kéri a presbitériumot a lemondások elfogadására, mert nevezettek presbiterhez nem illő módon élnek és viselkednek, Boross Árpád részeges és megrontja az ifjúságot, Hady Albert rossztermészetű, összeférhetetlen ember, aki rengeteg kárt okozott az egyháznak felelőtlen fecsegéseivel.” – áll az 1957.11.03-i jegyzőkönyvben. Ezek a jegyzőkönyv műfajához képest rendkívül kemény szavak a canonica vistatio-ra érkező egyházmegyei küldöttek jelenlétében hangzottak el. A Dr. Boross Géza által a szeretet apostolaként jellemzett főgondnokunk tehát kemény is tudott lenni – éppen a békesség érdekében.

Szemenyei Sándor ugyan – természetesen – maradt a gyüleket élén, ám jogi helyzetében igen jelentős változás történt, hiszen a missziói egyházközség lelkészét a püspök rendeli ki, viszont az anyaegyházközség maga választja lelkipásztorát. A folyamat állomásai: 1959.07.03-án a presbitérium meghívja, 07.19-én a gyülekezet közfelkiáltással, egyhangúlag megválasztja, 08.01-jén pedig elfoglalja az állást.

1957 májusától a gyülekezet új segédlelkészt kap Kovács Lajos személyében, aki tíz esztendőn keresztül itt is marad. A MÁV-telepi szolgálatban oroszlánrészt vállalva fontos szerepet játszik az ottani közösség építésében. A kezdeti 2-5 főről hamarosan 30 körülire növekszik az ottani istentiszteletek átlagos látogatottsága, de ő szervezi meg a bibliaórát és a gyermek-istentiszteletet is.

Gáspár Bélát, aki a kezdetektől fogva kötődik a gyülekezethez, 1958 márciusában hivatalosan is ide rendelik ki, a gyülekezet pedig augusztusban örökös tiszteletbeli presbiterévé választja.

Az épített környezet változásai

A forradalom során zajlott harcokban leégett szomszédos iskolaépület erősen megrongálta a gyülekezet épületét is. Az állam 25 000 Ft értékben vállalt kártérítést. Az egyházmegye 1957 során két ízben szavazott meg segélyt számunkra – először egy közel 10 000 Ft-os összeget, majd szeptemberben 32 000 Ft-ot. A közelben lakó Mérai (Mayer) Istvánné 1957 áprilisában különleges, előremutató módon támogatta az építkezést. 4000 Ft készpénzt valamint egy gyümölcsöst ajándékozott a gyülekezetnek azzal a feltétellel, hogy ennek kamatait ill. jövedelmét diakóniára, mégpedig vakok közötti szolgálatra fordítsa a gyülekezet. Magát a tőkét azonban pillanatnyilag a felújítás céljaira lehetett fordítani (alig egy évvel később az egy jogvita miatt kényszerűségből eladott gyümölcsös árát is). Ezeken kívül Gálfalvy Lajosné addig itt tárolt bútorai és az akkor meglévő csillárok és falikarok eladása valamint – természetesen – a testvérek pénz- és természetbeli adományai, felajánlásai révén jutott végre a gyülekezet megfelelő forráshoz, hogy végre kialakíthatták a gyülekezet otthonának azóta alig változott, jól ismert képét.

Sima Sándor aranykoszorús díszműlakatos mester készítette el a mai csillárokat és falikarokat, az udvari szélfogó kaput valamint az énekmutató táblát – utóbbit adományként. Lehetséges, hogy az Úrasztala is az ő munkája. A stílus egysége ugyanakkor annak köszönhető, hogy Soós Aladár építész, a torony és az 1952-54-es átalakítás tervezője rajzai alapján dolgozott a mester.

Az udvart – két vagonnyi trágya odahordása után – parkosítják. Ekkor telepítik a mindmáig ott díszlő rózsabokrokat, a fenyőt és a kőrist. A tó is ekkor kerül kialakításra – kár, hogy a mellé ültetett fűzfa már nincs meg. Derzsy Gergely máig álló Kálvin-mellszobra mellé Balázs István szobrászművész Szenczi Molnár Albert portréját készítette el ajándékként. Fájdalom, hogy ez a mű nem bírta ki a kerti elhelyezés viszontagságait.

Az épületet mai formájára rendezik át. Ekkor vágják az ajtónyílást is a mai templomtér és gyülekezeti terem közé. Kialakításra kerülnek a mai gyülekezeti helyiségek. A jelenlegi parókia is ebben az időszakban készül el. Ehhez szükség volt a pincelejáró teljes átépítésére is. Vakolás, szigetelési- és asztalosmunkák – ki győzné mindet felsorolni? Ebben az időszakban a gyülekezet végre nem javítgat, hanem befejez. Még távlati tervezésre is futja: a presbitérium elhatározza, hogy a pincében az ifjúság számára alakít ki helyiségeket – akkor így mondták: gyülekezeti otthont.

Jól mondták, és nem csak az ifjúság tekintetében. A házépítés befejeztével az otthonteremtés, az otthonosság megteremtése mindennapi feladat – és nem mindennapi örömforrás.