A missziói egyházközség időszaka (1952-57)

A törökőri gyülekezet önállósodásának útja meglehetősen rögös út volt. Azt gondolnánk – és talán a gyülekezet tagjai is így éreztek – egy kiadós küzdelem után a pihenés, de legalább is a nyugodt, csendes építkezés ideje kell, hogy következzen. A kor és a körülmények azonban ezt nem tették lehetővé. Bár nyilvánvaló a túlzás, mégis ide kívánkozik a párhuzam: ahogyan a világháború megvívása és túlélése után az ország romjaiból való újjáépítésének küzdelme következett, úgy jött el az egyházközségé is 1951-es megalakulása után az 1952-es évben.

Püspöklátogatás

Az év első „erőpróbájára” februárban került sor: a gyülekezet vendégszeretetből vizsgázhatott. Generális vizitációra érkezett Dr. Bereczky Albert püspök és Dr. Victor János egyházkerületi főjegyző.

A gyülekezeti élet

Vasárnaponként három istentiszteletet tartottak: 9-kor volt az ifjúsági vagy gyermek-istentisztelet; kezdetben ½ 11-kor kezdődött a délelőtti istentisztelet, ennek időpontját azonban szeptembertől 10 órára helyezték át – ugyanakkor gyermekfelügyeletet is biztosítva a lelkészi hivatalban; az esti istentiszteletek 6 órakor kezdődtek.

Még 1951 őszén, az újonnan megalakult presbitérium missziói bizottságának megválasztása kapcsán találunk egy figyelemreméltó felsorolást. Külön-külön munkaágak voltak hivatottak foglalkozni az asszonyok, a presbiterek, férfiak, a leányok, az énekkar, az ifjúság, a vasárnapi iskolások, a dolgozó leányok, a sajtó és az iratterjesztés csoportjaival, alkalmaival illetve ügyeivel. Ha nem is valósult meg minden elképzelés, tudhatjuk, hogy az első évben ötféle bibliaóra működik a gyülekezetben.

A konfirmációi felkészítés – szintén még az előző év őszén – kb. 40 fő részvételével indult meg (heti két órában), mely létszám „talán egész Budapesten a legtöbb. Az órákon jó munka folyik, a gyermekek szépen vesznek részt a tanításban. Fegyelmük még nem kielégítő, de szorgalmuk elismerésre méltó.” Az áldozócsütörtöki vizsga után (az itt szerzett benyomások alapján Derzsy Gergely presbiter elismerését fejezi ki a kiváló felkészítésért) végül 27 fiatal tesz ünnepélyes fogadalmat a pünkösdi istentiszteleten. A gyülekezet további anyakönyvezett eseményei az első teljes évben: 30 keresztelő, 4 esküvő, 52 temetés.

Lelkipásztorok

Szemenyei Sándor 1951 nov. 1. óta helyettes lelkipásztor. 1952 szept. 5-én, a Fekete Sándor esperes által vezetett presbiteri gyűlésen a jelenlévők egyhangúlag azt kérik, hogy őt rendeljék ki az egyházközség missziói lelkipásztorául. Bereczki Albert püspök kérésüknek megfelelően jár el szept. 19-én.

Dombrádi Nagy László vallásoktató lelkészt Szemenyei Sándor 1951. november 18-án mutatja be a presbitériumnak, mint az egyházmegye által a gyülekezetbe beosztott szolgálót. Az 1952-es év során végig itt munkálkodik.

Presbitérium

Az 1952-es év tisztújítással kezdődik, mivel az előző évben választott presbitérium csak ideiglenes volt. Érthető módon azonban ez nem hoz jelentős változást – eltekintve kétfőnyi bővüléstől, hiszen ebben az évben a gondnokokat nem számítva lesz 20 fős a testület.

Az élet – pontosabban a halál – azonban közbeszól, és a presbitérium tavasszal egy hónapon belül két tagját is elveszíti. Egyikük Kiss Lajos, nyomdász, aki 50 éves korában hunyt el. „Hívő ember, presbiterünk. 3 kicsi gyermek maradt utána. Ólommérgezés lehetett a halál oka. Utolsó percig hitt gyógyulásában, hogy szolgálhasson.” – írja róla Szemenyei Sándor. Losonczy Andor elveszítése másként megrendítő: személyében a kezdeti idők egyik meghatározó embere távozik. Megyaszay Mihály „agilis vezető”-ként jellemezte őt. Gáspár Béla, aki éppen a fentebb említett bővítéssel került a testületbe, május 25-én óbudai szolgálata miatt lemond erről a tisztségéről. Számunkra inkább a puszta jelenléte, felbukkanása figyelemreméltó: ő, aki lelkészként már szolgált ezen a környéken (és még fog is), úgy tűnik, személyesen, a közösség tagjaként kapcsolódik a gyülekezethez.

Két kerek évforduló: Derzsy Gergely ebben az évben 75., Bereczky János 70. évét töltötte be.

Végül egy azóta kikopott, de teljesen feledésbe nem ment hagyomány megszületése: az április 27-i gyűlésen alakítja ki a presbitérium a presbiterek istentiszteleti szolgálati rendjét. Feladatuk a „rendfenntartás, perselyezés, ajtó-, ablaknyitás stb.”

Az épület

Az épület kb. kétharmada továbbra is a bérlők használatában marad. Nem mintha nem történtek volna lépések ebben az ügyben – sőt, már-már túlzásnak is tűnik egyik-másik. Az természetes, és a gyülekezet számára örömteli előrelépés, hogy sikerül a tulajdonjogot teljes egészében megszerezni, miután az előző tulajdonos intézkedett néhai férjének halottá nyilvánítása ügyében. Számos levél születik, amelyben Szemenyei Sándor lelkipásztor különböző hatóságoknál próbálja elérni, hogy költöztessenek ki a házból egy családot, akik „a fürdőszobát kisebb üzemmé alakították át” és „jelenleg is helytelen és megengedhetetlen magatartást tanúsítanak”. Lakásukat pedig szolgálati lakásként utalják ki a lelkipásztornak. Egy „dolgozó asszony” pedig, aki fiával egy „vizes, betonpadlózatú, egészségtelen” volt mosókonyhában lakik, „örömmel költözne egy egészséges volt üzlethelyiségbe, ahol villany is van.” Az így felszabaduló helyiség lenne a lelkész irodája. Szemenyei Sándor – aki ekkor egy Falk Miksa utcai háromszobás lakásban él családjával – az Állami Egyházügyi Hivatalnak írt levelében, mintegy csereként, „felajánlja nevezett lakást bármely hatóságnak”. Még ötletet is ad: „A Falk Miksa utcai lakást a közvetlen szomszédságban levő Államvédelmi Hatóság, vagy Honvédelmi Minisztérium funkcionáriusának volna legalkalmasabb kiutalni”. A buzgólkodás azonban – egyelőre – eredménytelen marad. Ne feledjük, hogy a gyülekezet mindeközben természetesen élni próbálta a maga életét, ami ilyen rossz szomszédság mellett bizony önmagában sem volt egyszerű feladat. Kedves, már akkor is ide járó testvéreink számoltak be például arról, hogy a lakók némelyike a vasárnap délelőtti istentisztelet idején – meleg, nyári napon, amikor ajtó-ablak nyitva – folyamatosan, jó hangosan káromkodott.

Természetesen az épület felújítása, rendbetétele is csak még bonyolultabbá vált ettől a körülménytől – nem beszélve a kor sajátosságairól: áruhiány, szegénység, bürokrácia. A nyár folyamán mindezen akadályokat leküzdve, számolatlan önkéntes munkával és az egyházmegye 15000 forintos segélyével nagyjából mai képére formálódik a templomtér. „A volt 3 db. istállóablak helyett és a volt egy szoba-konyhás lakás konyhaajtaja és szobaablaka helyett arányosan négy db. új ablakot helyeztettünk be, az új ajtó középre került. A padlózatot végig felbontottuk az egyháztagokkal együtt, új 10 cm-es betonpadlózatot készítettünk kb. 100 négyzetméteren, erre ráhelyeztettünk mozaiklapokat és a lábazatot is” – áll egy beszámolóban. A presbiteri jegyzőkönyvekből az is kiderül, hogy az új ablakok párkányaihoz a márványt Derzsy Gergely ajánlotta föl, továbbá hogy a presbitérium „az új ablakok beüvegezésére felhívást bocsájtott ki s az adakozás szépen megindult. Mind a négy ablakot vállalta egy-egy gyülekezeti tag vagy presbiter. Derzsy Gergely és Nemezes Károly presbiterek 200 ft.ot vállaltak, személyenként.” Vita csak arról folyt, milyen módszerrel csökkentsék az elhordozhatóság szintjéig az árat. Volt, aki használt fehér katedrálüveg beépítését javasolta. A megoldást végül a gondnok hozza el: „Fehér Lajos a négy ablak egyforma beosztását, de mindenütt színes üveg alkalmazását javasolja.”

Végül minden elkészült, sőt „terven felül” megkezdődik a torony építése is. Ebben az évben az alap épül meg, továbbá két adomány érkezik, amelyeknek majd a torony ad értelmet: Farkas Jenő bádogosmester csillagot készít, a Belső-Budapesti Egyházmegye pedig – 59 szék mellett – harangot ajándékoz a gyülekezetnek. Utóbbi a nem sokkal korábban feloszlatott Lórántffy Diakonissza Anyaházé. Öntője Szlezák Rafael, felirata: Mindenben hálát adjatok (I. Thessz. 5,18).

1953-54-ben továbbra is csak úgy pezseg az élet a gyülekezetben. Az események részletes felsorolása helyett hadd álljon itt egyfajta tabló. 

1. Egy keresztelő

1953. június 28-án Fekete Sándor esperes a gyülekezetbe látogat, mivel ő kereszteli meg Szemenyei Sándor lelkipásztor nemrég született 3. gyermekét, Annát. Az esperes ünnepélyes alkalomból még egyszer jár a gyülekezetben ebben az évben: október 25-én iktatja be tisztébe a már négy éve itt szolgáló lelkipásztort, aki – igazi megtiszteltetésként – új palástot kap a gyülekezettől, számos további ajándék mellett. Az egyházmegye anyagiakban is erősen támogatja a gyülekezetet, így válik lehetségessé az erőteljes építkezés.

2. Egy szelíd ember

Dr. Balázs László egyházmegyei lelkész megbízható munkatársként a vizsgált időszakban végig itt szolgál, többek között presbiteri jegyzőként. „Szolgálatait ma is emlegetik. Szelídsége hagyott maradandó nyomokat.” – áll Dr. Boross Géza gyülekezettörténetében.

3. Egy pingpongasztal

1954 őszétől – többek között Joó Gyula másodéves teológus közreműködésével – új lendületet kap az ifjúsági munka. „A Kőris utcai egyházközségtől 600 Ft értékben egy ping-pong asztalt megvettünk, hogy ifjúságunk a lelki eledel mellett korának megfelelő szórakozásban is részesülhessen, és egyházközségünkben itthon találja magát.” – áll a november 28-i presbiteri jegyzőkönyvben.

4. Egy füstös iroda

„A harmadik emeletre felérve, kopogtatás után beléptem egy ’Gyermekeknek csak nevelők kíséretében szabad belépni’ feliratú ajtón, ahol erős dohányfüstben több nő volt együtt. Elöl állt egy 50 év körüli, erősen festett asszony, aki köszönésem után megkérdezte, mit akarok. ’Gyermekemet szeretném hitoktatásra bejelenteni.’ Csodálkozva rám nézett, s azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy én vagyok az egyetlen az egész iskolából, aki jelentkeztetem a gyermekemet. Azt feleltem, hogy feltéve, hogy így van, ebben az esetben is a felhívás alapján, amely az újságban megjelent, én szeretném hitoktatásra járatni. Mire ő azt válaszolta, hogy úgyse lesz belőle semmi…” Így fest, amikor az ember (Szemenyei Sándor) megpróbálja elsős lányát (Mártát) a Szabad Nép útmutatása alapján hittanra beíratni. 1953 júniusában.

5. Egy torony

A már álló alapokra ezekben az években emelik a ma is látható tornyot, Sós Aladár „műépítész” tervei alapján, rengeteg önkéntes munkával. „… a torony alacsonysága ellen többen kifogást emeltek. (…) a tervező műépítész szerint ilyenforma alacsony templomhoz nem illene sudár torony, hanem csupán a templommal így összhangba hozott nagyságban. Egyébként olyan lenne – rossz hasonlat szerint – mint a kis embernek nagy kalap.” Ez 1954. május 30-án hangzott el. Év végére már teljesen elkészül. Azazhogy: jelenlegi formájára. Hiszen az eredeti – és bárki által megtekinthető – terven jól látszik, hogy a tervező még egy kis feliratot álmodott oda a homlokzatra – az építés dátumával. Ennek mozaikból való kirakását vállalta is egy atyafi… de jobb is ez így: a középkori katedrálisokat sem fejezték be, hogy ezzel is kifejezzék: tökéleteset csak Isten alkothat.

6. Egy üres lakás

A kétéves periódus alatt – hallatlan nehézségek és nem kis anyagi áldozat árán – végre sikerül kiüríteni az egész épületet. Ebben kulcsszerepe van két lakás csereként való felajánlásának. Az egyik a lelkipásztor Falk Miksa utcai főbérlete. A másik özv. Gálfalvy Lajosné, aki egy idősek otthonába költözött és – életjáradék fejében – addigi lakását felajánlotta a gyülekezet számára. Az egyházközség így 1954 őszére végre birtokba veheti az egész épületet. Természetesen még a maitól eltérő beosztással. A lelkészcsalád ekkor a jelenlegi gyülekezeti- és gyermekterem helyén lévő lakásban él, a „déli szárny” pedig nagyrészt felújításra szorul, csupán néhány helyiség használható. Ez is elég azonban, hogy el lehessen bontani az eddigi lelkészi hivatalul szolgáló, „javíthatatlan” melléképületet – így elkezdődhet az udvar rendezése is.

7. Egy erős ember

Derzsy Gergely presbiter, szobrászművész ezekben az években is hozzájárul a gyülekezet külső építéséhez – mind adakozókészségével, mind művészetével. A mai napig látható Kálvin-mellszobrot is ekkor ajándékozza az egyházközségnek. De a közösség is megbecsüli: őt választják meg az 1954. január 1-től létesített főgondnoki tisztségre. „Székfoglalójának” jegyzőkönyvben megörökített szavai nekünk is üzennek: „Valamikor itt a munkát Isten kegyelméből egy s. lelkész és 11 presbiter kezdte el. Isten különös kegyelme velük volt, amit másutt sehol se tudtak volna talán felmutatni, itt megtörtént. Egyházzá lettünk. A presbiterek fele szíve az egyházé, fele a családjáé kell, hogy legyen, hogy boldog legyen az egyház. Eddig itt így volt s most azt kéri [Derzsy G.], hogy ezután is így legyen. Vita ne legyen köztünk, Isten áldjon meg mindnyájunkat.”

Szemenyei Sándor lelkipásztorsága meglehetősen mozgalmas, alkalmanként viharos időszak volt a gyülekezet életében. A most vizsgált két esztendő (1955-56) ehhez képest akár unalmasnak is mondható.

Az épület déli szárnyának helyiségeit folyamatosan hozták használható állapotba. Tanácsterem és iroda szolgáltak hivatalos helyiségekül. 1955 nyarán kiépült az ezekhez vezető folyosó, ablak- és ajtónyílásokat alakítottak át, igazítottak meg, villanyszerelés, kertrendezés – csupa „apró”, valójában igencsak körülményes, munkaerő-igényes feladat. Nem véletlenül: ha anyagköltséggel nem is, ezen lehetett spórolni. A mesteremberek – köztük számos presbiter – esetenként ingyen vagy jelképes összegért végeztek értékes szakmunkát a gyülekezet számára. Az egyetlen „beruházás” egy új illemhely kialakítása volt.

Addig gyülekezeti alkalmak idején a lelkészlakást kellett rendelkezésre bocsátani erre a célra – és állandóan nyitva kellett tartani, ami nyilván több szempontból sem volt szerencsés megoldás.

Mindez önmagában is rámutat a gyülekezet ínséges helyzetére. Az induláshoz kapott segélyek elapadtak, az épület megvásárlására felvett hitelt törleszteni kellett. A rendes bevételek ugyanakkor az alapműködés költségeit sem igen fedezték. Az 1956-os év ráadásul további költségvetési szűkülést hozott, így ekkor szóra érdemes beruházás sem történt. Nem csoda, hogy a gyülekezet vezetése folyamatosan szorgalmazta a parókiális terület bővítését. Bár az egyházmegye továbbra sem volt ellenséges, ám a kezdeti erőteljes támogatásnak már nyoma sem volt ekkor. Az 1955 októberében tartott egyházlátogatás (canonica visitatio) alkalmával Fekete Sándor esperes egyenesen úgy fogalmaz, hogy a presbitérium „legyen hálás Istennel szemben az eddigi eredményekért, hasonlítsa össze helyzetét a három év előttivel, és gondoljon arra, hogy az egyházmegyétől mindmáig mennyi segítséget kapott, ne bizalmatlan, durcás legyen, hanem sok köszönet éljen szívében.”

A kifáradás, a csökkenő bizalom jelei tehát kölcsönösen jelentkeztek mind az egyházvezetés, mind a presbitérium részéről – s talán nem tévedünk nagyot, ha a gyülekezetet is ide soroljuk. A gyülekezeti élet számait tekintve nem lehetett ok panaszra: vasárnaponként tele templom, a vizsgált két évben 25 és 28 keresztelő, 31 és 16 konfirmáció, 13 és 11 esküvő valamint 27 és 46 temetés áll az adatsorokban (aláhúzva a valaha elért legmagasabb számok). Az összkép azonban a szó szoros értelmében kedvezőtlen volt: az épület egyes helyiségei vizesen, szinte romosan vártak a felújításra, az udvar jelentős része az állandó építkezések miatt meglehetősen barátságtalanul nézett ki.

Ha jól meggondoljuk, ez a kombináció a lehető legmérgezőbb. A gyülekezet, különösen a szolgálók joggal érezhették azt, hogy ennél több, jobb munka már nem végezhető, ugyanakkor ez a „maximum” anyagi értelemben nem ütötte meg a „minimum” szintjét sem. A magyarázat valószínűleg egyszerűen a szegénység. Szegény volt az ország, szegények a polgárai, szegény az egyház és különösen a környéken élők. Ez azonban semmiképp sem felemelő érzés.

Az állandó változás, felfordulás nyomasztó érzése helyett megállapodásra, nyugalomra, csendes, elsősorban belső épülésre lett volna égető szükség. A „hőskornak” azonban nemigen látszott a vége, ez pedig nem használt sem az adakozókedvnek, sem a testvéri egymást elhordozó szeretetnek. A jegyzőkönyvek beszámolnak egy, az elnökség és Fehér Lajos gondnok közötti elmérgesedett viszályról (a konkrétumok szintjén azonban igen nagy a csend). Bár a hajlandóság mindenkiben megvolt a békességre, valószínűleg ennek tudható be, hogy az 1956-tól kezdődő új presbiteri ciklusban már nem gondnokként, „csak” presbiterként tagja a vezető testületnek (majd idővel onnan és a templomból is elmarad).

Az „unalmas” és „eseménytelen” időszak tehát valójában sokak számára keserves egy helyben járásnak tűnt. Ugyanakkor mi, kései idők utólagos bölcsei már tudhatjuk: a mindennapok szívós aprómunkája végül meghozta a várva várt gyümölcsöt. Erre azonban még várni kellett.

1956. május 2-án újabb csapás éri a gyülekezetet: ekkor vesztettük el első főgondnokunkat. „Derzsy Gergely a gyülekezet számára Mózes és István volt egy személyben. (Ap.csel. 7,37-38,55,56) Legutoljára születésnapján látta őt az egész gyülekezet, akkor áldottuk meg együtt s akkor beszéltünk róla úgy, mint gyülekezetünk Mózeséről. Mózesünk volt: harcos, engesztelhetetlen és bátor.

Istenért kész volt küzdelembe szállni, olyan volt, mint az anyag, amivel dolgozott, inas, acélos kezével kifaragta alkotásait. Amikor mások fejet hajtottak, ő villámokat szórt, ahol elment, ott megéreztünk valamit egy nagyméretű ember, nálunknál erősebb és bátrabb férfi jelenlétéből. Mózesünk volt: mindig ott volt és otthon volt a gyülekezetben. Pusztában eltelt évtizedek alatt források felé vezette, perelt és küzdött érte, terelgette népét és tusakodott vele, mindig népéért, mindig egyházáért. Nemzedékek mentek el közben, s egyenes alakja nem hajlott meg senki előtt, ez az ember meg tudott halni hitéért, de ember nem látta megalázkodni csak egyvalaki előtt: Isten előtt. Mózes volt: élő Igéket vett Istentől, igazat beszélt, és amit látott, azt mondta. Istentiszteleteinkhez úgy hozzátartozott, mint a templomhoz a torony, tekintélye a legnagyobb volt köztünk, s ez a tisztelet annak az igazságnak szólt, amit ő is ingyen vett el Isten kezéből. - S Mózes hatalmas, zord, vezetésre termett személyisége mögött meghúzódott István szelíd, gyermeki, mártírságra kész arca. Olyan volt belül, mint egy naiv, csendes, drága kis gyermek. Teljesedve Szentlélekkel, mennyre függesztett szemekkel, hazafelé vágyakozva.” – Így méltatta őt a lelkipásztor az 1956. május 6-i presbiteri gyűlésen.

Ugyanezen az alkalmon határoz arról a presbitérium, hogy a gyülekezet másik harangját – amelyre egy 1955. január 23-i feljegyzés szerint már akkor összegyűlt az anyag – a Külső-Üllői úti Egyházközségnek ajándékozzuk. A harangot az év végén használatba is veszik. Ironikus, hogy a Mária-Valéria-telep – és az ottani imaterem – bontása idején elkallódott. A jelenlegi, Bihari úti templomban már egy újonnan öntött szól.

„Az 1956-os események a gyülekezet életében és szolgálatában nem jelentettek különösebb törést.” – írja Dr. Boross Géza 1975-ben. Mi mást is írhatott volna ekkor? Természetesen a jegyzőkönyvek sem igazítanak el ebben a kérdésben. Nem így a halotti anyakönyvi bejegyzések, ahol fény derül arra, milyen súlyos harcok dúltak a környéken. Igen. Egy igazi munkásnegyed hogy is maradhatott volna ki a forradalomból? A harcokban kigyulladt és leégett a szomszédos iskolaépület tetőszerkezete is. Magától értetődő módon ez erősen megrongálta a gyülekezet épületét is. Paradox módon mégis ez a káresemény adta a lökést, hogy egy újabb lendületet véve végre révbe érhessen a gyülekezet.