Az önálló gyülekezet megalakulása (1950-51)

1950 végére már erősen fogyatkozni kezdett a Baross téri anyaegyházközségtől való függetlenedésre vágyó Utász utcai presbiterek türelme. Ezt Szőke Imre igen diszkréten úgy jellemzi, hogy „heveskedtek” az egyik gyűlésen – hála Istennek, kölcsönös megbékéléssel zárult az összeszólalkozás. A másik oldalról nézve a Baross téri elnökség tűnt fel olyan színben, mintha „mindig csak utólag és hiányosan” tájékoztatná az érintetteket az ügyben megtett lépésekről, valamint „a múlt gyűlésre sem készítette elő az ügyet, pedig három hónapja volt rá. Nyilván most sem történik semmi, december eljön s akkor Zugló és Kőbánya miatt, akikkel nem tárgyaltunk, megbukik az ügy” – áll egy emlékeztetőben.

December eljött, és a 4-i presbiteri gyűlésen az egyházmegye kiküldött bizottsága kidolgozta a prédikálóállomásra vonatkozó, közgyűlés elé terjesztendő tervezetet, ezzel gyakorlatilag zöld utat adva az önállósági törekvéseknek. Ugyanekkor a presbitérium úgy határozott, hogy Szemenyei Sándor segédlelkész, gyülekezetünk alapító lelkipásztora végezze az Utász utcai szolgálatot.

Az események innentől kezdve elképesztően felgyorsultak.

1951. I. 4-én délelőtt Fehér Lajos és Derzsy Gergely presbiterek Szőke Imrétől a megalakítandó törökőri (itt szerepel először a kifejezés!) egyházközség ingatlanvásárlásához való hozzájárulást, presbiteri gyűlés összehívását és a püspöknél történő közbenjárást kérik.

1951. I. 4-én délután Szemenyei Sándor segédlelkész Finta Istvánnal, egyetemes konventi (a mai Zsinatnak megfelelő szervezet) osztályvezetővel tárgyal, aki a püspökkel való személyes találkozást tanácsolja, valamint kilátásba helyez egy nagy összegű ECLOF (ökumenikus segélyalap) kölcsönt.

1951. I. 7-én délelőtt Fehér Lajos és Derzsy Gergely – annak Pozsonyi úti rádiós prédikációja után – találkoznak Bereczky Albert püspökkel.

1951. I. 17-én Baross téri presbiteri gyűlés. Fehér Lajos presbiter jelzi, hogy van egy eladó ház a Százados út 4. alatt, amely alkalmasnak tűnik templommá, lelkészlakássá és irodává alakításra.

1951. II. 13-án a Közületeket Elhelyező Bizottság a Százados út 4. egyik raktárhelyisége bérlőjéül a Budapest-Törökőri Református Egyházközséget(!) jelöli ki.

1951. V. 6-án a Baross téri presbitérium – mint legitim testület – határoz 50000 forint ECLOF kölcsön felvételéről. Az Utász utcai 12 presbiter személyes kezességet vállal.

1951. V. 31-én a Budapest-Törökőri Református Egyházközség(!) (képviseli: Szőke Imre lelkipásztor és dr. Boda Jenő gondnok) 45000 forintért megvásárolja az épületet.

Itt érdemes elidőzni kissé. A Százados út 4. alatti ház ugyanis magántulajdon. Tulajdonosai Révész Jenő és felesége, Révész Jenőné sz. Goldschmidt Katalin – legalább is papíron. A valóság ezzel szemben az, hogy Révész Jenő még 1944-ben, „az üldöztetések következtében elhunyt” (idézet az épület adásvételi szerződéséből), tehát az őhozzá tartozó felerész is egyetlen örökösét, feleségét illeti. Halottá nyilvánítása azonban mindeddig nem történt meg. Csak 1952-ben kerül pont az ügy végére.

Hogyan fest ekkor a Százados út 4. alatti épület? Egy 1950. novemberi, házadó kivetéséhez szükséges bevallási ív szerint összesen 8 bérlője van. Ebből egy üzlet, hat lakás és egy vegyi üzem. Utóbbi az Ecetipari Vállalaté, melyet 1950 áprilisában államosítottak – azóta nem működik. (Ezt a helyiséget – eredetileg istálló volt – bocsátották a gyülekezet rendelkezésére 1951 februárjában. Ez megfelel a jelenlegi templomtér főbejáratától az orgonáig terjedő résznek.) A lakásokban összesen 16-an laknak. Az épület állapotára mindennél jellemzőbb, hogy az adásvételi szerződés leszögezi: „Eladó mindennemű netáni rejtett hibáért való szavatosságát is ezennel kizárja.” Egy későbbi feljegyzés szerint: „Az utcai front teljesen elhanyagolva, a tetőzet roskadtan (a cserepek drótdarabokra felfüggesztve) az istállóhelyiség nyomorúságos állapotban várt bennünket. Az udvar sarkában deszka árnyékszék, mellette fészer volt.”

Eleink tehát nem mindennapi bátorságról és hitről tettek tanúbizonyságot, amikor belevágtak a gyülekezetalapítás nehéz feladatába. A nyakukba vett hatalmas adósság mellett vállalták, hogy elérik a lakók kiköltözését, felújítják a romos épületet és persze eközben kiépítik és biztosítják a gyülekezet mindennapos működését. Az elkövetkező évtized ebben a küzdelemben telt.

1951. szeptember 1-től vált önállóvá Törökőr. Ugyanezen a napon vált meg a közösség első önálló helyiségétől, az Utász utcai imateremtől – a kőbányai evangélikusok használatába került át a helyiség. Ebben az évben szeptember másodikára esett vasárnapra, tehát ekkor tartották az első istentiszteletet, majd egy hét múlva megválasztották a gyülekezet első presbitériumát valamint gondnokait. Illendő, hogy följegyezzük a nevüket. Gondnokok: Bereczky János, Fehér Lajos. Presbiterek: Derzsy Gergely, Hady Albert, Jánosi Péter, Kalydy Béla, Kiss Lajos, Konta Béni, Kovács László, Losonczy Andor, Miholics Lajos, Ökrös Imre, Pikó Ferenc, Rozs József, Sasvári József, Szász Ferenc, Teleki József, Ujfalvy Dénes, Vajda József, Vasadi Sándor, pótpresbiter: Sütő Nagy Attila.

Az „alapító atyák” egy héttel később, szeptember 16-án tartották első gyűlésüket. Szőke Imre Baross téri lelkipásztor, akit az új egyházközség adminisztrátorául rendelt az egyházi felsőbbség, emelkedett hangú hozzászólásban emlékezett meg az addig megtett útról. „Isten akarta, hogy legyen gyülekezeti helyiség, legyen gyülekezet” – vallotta. Itt szükséges megemlékeznünk arról is, hogy a leányát elbocsátó anyagyülekezettől – pénzben kifejezhetetlen értékű búcsúajándékul, egy úrvacsorai kelyhet (az addig meglévő, a kőbányai időszakból származó mellé) valamint a gyülekezet azóta is egyetlen keresztelői edénykészletét kaptuk. Emlékezzünk mindig hálás szívvel: a Baross téri Egyházközség jóval több, mint kedves szomszéd.

Az emelkedett pillanatok után kellemetlen epizódja az első törökőri presbiteri gyűlésnek, hogy Szász Ferenc, az egy hete választott presbiter lemondott tisztségéről. „Lemondó levelében közli, hogy látszatpresbiter nem kíván lenni.” – áll a jegyzőkönyvben. Vajon miféle nem várt feladatot nem tudott vállalni, ami a presbiterséggel jár? Valószínűleg csak az örökkévalóságban tudjuk meg, de Fehér Lajos gondnok szavai talán némi fényt vetnek az igazságra: „…ma a presbiterség Isten országának építése és nemzetépítés is.

Ehhez ma kettős mértékben szükséges a hit, és aki erre nem érzi alkalmasnak magát, az jobb, ha félreáll.” Ne feledjük az évszámot!

Sokkal szívderítőbb az a bejelentés, amelyet Vasadi Sándor tett: elkészültek az új gyülekezet bélyegzői. A név immár hivatalosan is: Budapest-Törökőri Református Missziói Egyházközség Beszámol arról is, hogyan esett a választás a Törökőri elnevezésre, hiszen a gyülekezetet korábban sokféleképpen nevezték ugyan, de ez a kifejezés csak ebben az évben bukkan fel. „Ez a név egy történelmi örökséget vállal az egyházközségre, ezzel állandósítani tudjuk az egyházközség nevét és nem tesszük ki az utcák nevének cserélgetésével állandó változtatásnak. A köztudatba is átment már ez a megjelölés az ugyanezen a területen működő róm. katholikus egyházközséggel kapcsolatban…”

Ami pedig igazán örvendetessé tette ezt a napot: azok a fiatalok, akiket januártól fogva az Utász utcai imateremben Szemenyei Sándor lelkipásztor készített fel, hogy június végén ugyanott konfirmációi vizsgát tehessenek, most – immár törökőriként – a Százados úti imateremben tettek ünnepélyes fogadalmat és úrvacsoráztak közösen, hogy végül szeretetvendégség zárja a szép alkalmat.

Igen: csak imaterem. Mert bár sok munkát és pénzt (18000 Ft) fordítottak már az épület rendbehozatalára (nem is beszélve a vételárról), csak a mai templomtér körülbelül kétharmadát kitevő imatermet és egy azóta elbontott melléképületben kialakított lelkészi hivatalt használhatta a gyülekezet. A lakók (hatan, ráadásként pedig még egy üzletet bérlő cipészmester) továbbra is bent laktak az épületben, és a korabeli szabályozás bizony nem könnyítette meg a bérleti jogviszony felmondását. Megfelelő csereingatlant kellett felajánlani nekik – no meg pénzt, hogy beleegyezzenek a kiköltözésbe. A bérleti jog ugyanis csaknem összemérhető volt egy ingatlan tulajdonlásával – és akkor még nem esett szó a hivatalos szervek akadékoskodásáról… A gyülekezet viszont nem egy bérház befektetőjeként, hanem otthonra vágyó közösségként vásárolta meg a házat. Nem csoda, hogy hamarosan elkezdődtek a „tárgyalások”. A mostani templomtér szószék felé eső egyharmadát lakta Renner Sándor (harmadmagával). A KÖZELBIZ (Közületeket Elhelyező Bizottság) elfogadta ugyan, hogy szükséges (a közfalak áttörése révén) ezzel a két helyiséggel bővíteni az imatermet, ám csak azzal a feltétellel, ha a kijelölt új lakás átalakítását az egyházközség végzi el. Ez meg is történt, de Rennerék nem akartak költözni. A gyülekezet felkutatott egy újabb, ezúttal megfelelő lakást. Ehhez a cseréhez azonban csak akkor járult volna hozzá a hatóság, ha a család legalább három hónapig lakik az előzőleg kiutalt lakásban – Renneréknek persze eszük ágában sem volt ilyen szívességet tenni. A gyülekezet pedig ott állt egy teljesen fölöslegesen megszerzett és átalakított lakással… Nem csoda, hogy Szemenyei Sándor 1951. augusztus 13-án kelt, a VIII. ker. Tanács Végrehajtóbizottsága Lakásügyi Osztályához írt levelében egyenesen így fogalmaz: „…türelmünk fogytán kérjük a karhatalom igénybevételét.” Természetesen nem ették olyan forrón a kását… Meg kellett egyezni, és bár ez október 3-án be is következett, a kiköltözésre végül decemberben került sor. Csak hetei maradtak a gyülekezetnek, „hogy karácsonyra befogadhassa a nagyobb tömeget”. Rohammunkában ugyan, de sikerült elvégezni ezt az emberpróbáló feladatot, így 1951. december 25-re kialakult a ma is ismerős templomtér. „Az egész helyiség nedves, hideg és istentiszteleti célra méltatlan volt.” – áll egy feljegyzésben. Valami mégis azt súgja: ez volt az igazi „áttörés”.