A GYÜLEKEZET OTTHONAI

A gyülekezet története 1924-re nyúlik vissza. Ebben az időben épült – főként az addig igen méltatlan körülmények között, sokszor vagonokban élő, elsősorban Erdélyből idemenekültek számára – az ún. Juranics-telep. (A mai Stróbl Alajos utcát nevezték ekkor Juranics utcának.) A terület ekkor Kőbányához tartozott, így ez a református gyülekezet karolta fel a Juranicson élőket. Az iratok tanúsága szerint a szórvány április 18-án kezdte meg működését. A szintén Erdélyből menekült Megyaszay Mihály lelkipásztor 1924 szeptemberében itt megkezdett szolgálata nyomán kapott igazán lendületet az újszülött közösség élete. Istentiszteleteiket a Százados úti polgári iskola (ma Szász Ferenc Szakközépiskola) tornatermében, hétközi alkalmaikat a (nemrég megszűnt) kenyérgyárral szemközti, mára elbontott elemi iskola tantermeiben tartották. Ebből az időszakból maradt ránk legrégebbi úrvacsorai kelyhünk és a közeli Ganz-gyár munkásainak adománya: egy rézzel bevont ón bortartó kanna valamint egy terítő is.

Az 1932-ben fiókegyházként megalakult Baross téri gyülekezetbe a „Százados útiak” közösségét is betagolták. Ennek egyik következménye az lett, hogy megszűntek a vasárnap délelőtti istentiszteletek. A közösség élete azonban fellendült: a Szőke Imre lelkipásztor által az időszak során mindvégig rendszeresen vezetett házi istentiszteleteken olykor 60-an is összegyűltek. Ebben az időszakban kezdődött el a gyermekistentiszteletek tartása és indult útjára az iratterjesztés. 1946-ban vetődött fel először komolyan az önállósodás gondolata. A Százados úti presbiterek szilárd, hitből fakadó elszántsággal küzdöttek, hogy a régi álom valóra válhasson – az anyagyülekezet és Szabó Imre esperes szeretetteljes támogatásával. Nem így a világi környezet, mely ezekben az években – a politikai változások folytán – egyre ellenségesebbé vált az egyházzal szemben.

Már 1949 őszén jelezték, hogy a gyülekezetnek az iskola helyett más istentiszteleti hely után kell néznie, azonban a KIK (ingatlankezelő) packázásai megtorpedóztak minden költözési kísérletet. 1950. február 9-én válságosra fordult a helyzet: az elöljáróság már csak egyetlen hét határidőt engedélyezett a kiköltözésig. Isten különös kegyelméből sikerült kibérelni egy addig óvóhelyként szolgált pincehelyiséget az Utász u. 7.-ben. A gyülekezet rohammunkában hozta rendbe a két termet; március 5-én már hálaadó istentiszteletet tarthattak. A most már Utász utcainak nevezett gyülekezet folytatta útját az önállósodás felé. Mivel a bérelt helyiség csak ideiglenes használatra volt megfelelő, az egyházjogi lépésekkel párhuzamosan állandó, saját istentiszteleti helyet is keresett a közösség. Végül a Százados út 4-ben sikerült rátalálni arra a házra, mely a mai napig gyülekezetünk otthona. 1951. február 13-án vette bérbe a gyülekezet a ház melléképületét, mely eredetileg lóistállóként szolgált, de ebben az időszakban az Ecetipari Vállalat üzeme volt itt berendezve. Az egész ház megvásárlása egy 50 000 Ft-os konventi, ún. ECLOF kölcsön felvételével vált lehetségessé, amely május 31-én meg is történt.

A Budapest-Törökőri Missziói Egyházközség szeptember 2-án jött létre. Az anyagyülekezet keresztelési edényekkel, az első konfirmálók kehellyel ajándékozták meg az önállóvá vált gyülekezetet. A gyülekezet csak apránként vehette birtokba az egykori bérházat. Előbb, még a nyár folyamán, egy azóta elbontott melléképületben ideiglenes lelkészi hivatalt alakítottak ki, majd 1951 végén az egykori istállóból létrehozott imatermet bővítették a ma ismert templomtérré. Ekkor készült a szószék is, melyet 1974-ben Kókai Ferenc, későbbi presbiterünk alakított át mai formájára. 1952 folyamán készültek – Derzsy Gergely, későbbi főgondnok felügyelete mellett – az ólomüveg ablakok, a templom kapuja és az utcai kapu. A csillárok és falikarok Imregh Pál műlakatos mester munkái, az év legvégén kerültek a helyükre. 1953-54 a torony-építés ideje. Így lehetővé vált a feloszlatott Lórántffy diakonissza anyaháztól kapott harang elhelyezése. Öntője Slezák Rafael, felirata: Mindenben hálát adjatok (I. Thessz. 5:18). Ezzel egy időben a ház újabb részletéből sikerült elérni a bérlők kiköltözését, így Szemenyei Sándor lelkipásztor és családja végre beköltözhetett az ideiglenes parókiára, mely a mostani gyülekezeti terem helyén volt. A lelkészi hivatal is átkerült az épületbe. A templomépítés munkája ezzel befejeződött. A tervező Soós Aladár műépítész volt. 1956-ban a környéken súlyos harcok dúltak, a szomszédos iskola teteje leégett. Mindez sok kárt okozott a gyülekezet épületében is. Ez – és egy újabb egyházmegyei segély – lökést adott az építkezésnek. 1957 folyamán sikerült elérni, hogy végre a teljes épületet birtokba vehesse a gyülekezet, így kialakulhatott a ma is ismert beosztás. Az év végére ill. 1958-ra áthúzódóan a gyülekezet környezete rendezetté vált. Ekkor készült és került helyére Sima Sándor aranykoszorús díszműlakatos mester két alkotása: a kertre nyíló szélfogó ajtó és a mostani énekmutató tábla (utóbbi adomány) valamint a mai Úrasztala. Méltó helyet kapott az 1956-ban elhunyt Derzsy Gergely Kálvin-szobra is, melyet még 1953 tavaszán alkotott és ajándékozott a gyülekezetnek. Az 1958-as esztendő változást hozott a parókiális terület vonatkozásában is. Az anyaegyházközséggé nyilvánítással összefüggésben (és a gyülekezet állandó segélyre szorultságát megszüntetendő) ettől az évtől Törökőrhöz csatoltak egy-egy területet a Baross téri ill. a Kőbányai gyülekezetektől. Nagylelkűségükért köszönet illeti őket, valamint a Fasori Egyházközséget is, mely – ellentételezésként – a Baross térnek engedett át saját parókiális területéből. A mi számunkra különös jelentőséggel bír a MÁV-telep idekerülése, hiszen itt áll egy 1932 óta református használatban lévő imaterem is. A MÁV-telepi prédikálóállomás önálló múltjáról árulkodik úrvacsorai kelyhük is.

A felsőbb egyházi szervek jóváhagyása alapján végül 1959. július 1-jén érte el gyülekezetünk a „nagykorúságot”, az anyaegyházközségi rangot. A gyülekezet életének keretei innentől kezdve javarészt adottak, ám korántsem változatlanok. Az épület Dr. Boross Géza és Czanik Péter lelkipásztorok idején is csaknem állandó felújításra, modernizálásra szorult és szorul ma is. Jól példázza ezt a fűtéskorszerűsítések története, hiszen a kokszos kályhákat előbb cserépkályhákra cseréltük, majd azokat gáztüzelésűre állítottuk át. Ezután gázkonvektorok felszerelése következett, végül a központi fűtés kiépítésével alakult ki a mai rendszer, de még mindig vannak tennivalóink kéményeinkkel. A kilencvenes évek második felének nagy vállalkozása volt a félbemaradt tetőtér-beépítés Így is nyertünk azonban egy, az addiginál jóval inkább hasznosítható teret. Az állandó felújítások nehézségéhez még hozzájárult az elmúlt 30 év során az épület sorsának sokszor bizonytalan volta. Szanálás, különböző rehabilitációs tervek, cégek ajánlatai okozták újra és újra azt, hogy a gyülekezet nem tudott igazán hosszú távon gondolkodni erről a helyről, mint otthonáról. Hála Istennek, ez a korszak lezárult. Bízhatunk benne, hogy a nagy elődök példája nyomán mi is úgy formálhatjuk ezt az eredetileg nem gyülekezeti célokra emelt épületet, hogy még inkább Isten háza és a gyülekezet otthona válhasson belőle. Hogy ez a törekvés végig jelen volt, arról tanúskodnak berendezési- és használati tárgyaink, melyek az elmúlt 50 esztendőben készültek.