A kezdetek (1924-25)

A gyülekezet életének kezdetei csaknem egybeesnek Megyaszay Mihály Erdélyből menekült lelkipásztor itteni szolgálatával, ezért leginkább az ő visszaemlékezéseiből tudunk tájékozódni.

„1924 május végén érkeztem ki Magyarországra. Ravasz e szóval fogadott: tudtam, hogy neked ki kell egyszer jönnöd Erdélyből. Hitoktató és helyettes lelkészi állás kínálkozott, Fasorban nyári szabadságoltakat helyettesítettem. Közben jún. hóban kilátogattam másodmagammal a telepre, hol téglahegyek közt fogadott röviden Nagy István akkori telep f.ü., egyben a kőbányai anyaegyház gondnoka is.” – írja 1958-ban. De miféle „telepről” is beszélhet? Ennek határait később, egy 1961-es, a gyülekezet önállóságának 10. évfordulóját ünneplő alkalomra írt megemlékezésében így írja le:

„A Kerepesi út és az ezzel párhuzamos Salgótarjáni út, továbbá az Asztalos Sándor utca és Hungária út közti terület jön itt közvetlen figyelembe, mint mag, mint törzs.”

Ezt a területet Juranics telepnek nevezi, melyet később Százados úti lakótelep néven is emlegettek. Ennek jó részét mára lebontották, de a Hős u. 3. földszintes, valamint a Stróbl Alajos u. 7. emeletes házai a mai napig őrzik annak az emlékét, milyen lakótelepet épített az állam illetve a főváros a 20-as évek elején ezen a környéken – főként az olyan erdélyi menekültek számára, mint amilyen maga Megyaszay Mihály is volt. Ő 1924 szeptemberében kezdte el itteni szolgálatát, melynek kereteiről így számol be ugyanabban a visszaemlékezésben:

„Hajlékot istentiszteleteink számára a polg. iskola szép, nagy tornaterme adott. Napi gyűléseknek pedig a kenyérgyárral átellenben fekvő két, piros deszka elemi iskola szolgált színtérül. Ide tartozik annak is a megemlítése, hogy ez az egész munka a kőbányai anyaegyház szárnyai alatt folyt. Ami természetesen védelmet is, de korlátozottságot is jelentett. A központi presbitériumban néhány presbiter képviselt minket. Helyileg pedig szintén volt helyi bizottság és központtól megbízott ún. gondnok, ki azonban családjában csak egymaga lévén ref. nagyon bizonytalan, sőt kétes szerepet játszott, társadalmilag távol maradt a többségtől, sőt a templomtól is. A támadt későbbi zavarok e forrásból indultak ki.

Lelkész vasárnaponkint 3 istentiszteletet tartott. 9 ó. a közeli Auguszta telepen, fél 11 ó. Juranicson, du. a távoli Valéria telepen. Utóbbi helyek lakói szinte kivétel nélkül erdélyiekből kerültek ki és számtalan ismerősével sok-sok megindító könnyes jelenetek játszódtak le.

A központ és lakás állandóan Juranicson volt, mely végezhető összejövetelekre, biblia kör stb. vezetésére adott alkalmat, egyben a lelkek éhsége kötelezett is. Korán kitűnt egy nagy hiány, felnőtt konfirmálatlanok jelentkeztek, mivel úrvacsorát szerettek volna venni. Az iskolai hitoktatás mellett meglehetős többletmunkát jelentett, örömest kellett vállalni, ami azonban már mindjárt szemet szúrt – persze a ferde beállítás miatt – és a tulajdonképi konf. ünnepséget Kőbányára terelték, hol bizony elég formátlanul folyhatott le e máskülönben kedves, meleg illúziókat ébresztő ünnepség.”

Az egykori polgári iskola később Százados úti Általános Iskola, majd napjainkban Szász Ferenc Szakközépiskola néven működött, működik tovább – itt áll a gyülekezet közvetlen szomszédságában. Az elemi iskolák helyének meghatározása már kissé nehezebb, hiszen bár „a kenyérgyár” még egy évvel korábban is tájékozódási pont volt, mára annak épületét is lebontották. A környéken lakók azonban még jó ideig tudni fogják, hogy a Hungária körút-Hős utca-Százados út-Stróbl Alajos utca által határolt háztömböt nevezték így.

A fentiekből az is kitűnik, hogy Megyaszay Mihály afféle „nyomortelepi” lelkész volt, hiszen az általa felsorolt telepek nem a legjobb lakáskörülményeket nyújtották – a Juranics volt a leginkább elfogadható, élhető hely. Figyelemre méltó energiával, odaszántan végezte az igehirdetés, a lelkigondozás és a katechézis szolgálatát. Visszaemlékezéséből ugyanakkor kiderül, hogy az egykori „Százados u. és környéke szórvány” élete nem egyetlen emberen fordult meg és nem is egyedül őt terhelte. Számos munkatársa akadt, de talán jobb így mondani: maga a gyülekezet végezte a szolgálatot. Beszámolójában felsorol huszártisztet és színművészt, garázsmestert és számos tanárt, detektívet és kenyérgyári kapust. Nem mellesleg: általában a feleségeket is, akikre szintén hálás szívvel emlékezik vissza. A gyülekezet tehát sokféle, de egyaránt elkötelezett személyekből épült fel.

A lelkesedésre jellemző példa: egy Utász utcai asszony jegygyűrűjét ajánlotta fel templomépítésre és mások is szívesen adakoztak. A közösség tehát gyülekezetként tekintett magára már a kezdetekkor is.

Mint az már kiderült a korábbi idézetből, az önállósodási törekvés – sőt minden olyan tevékenység, amely ennek a gyanúját fölvetette – kiváltotta az anyagyülekezet, Kőbánya rosszallását. A megalapozatlan álmodozás visszafogása természetesen helyes magatartás, ám egy gyülekezet erejét jobban mutatja, ha képes plántálni, felépíteni, kibocsátani egy új közösséget, mintsem ha visszafogja azt.

A Százados úton végül egyfajta „féllegalitásba” menekült a gyülekezet: a Kálvin Szövetség helyi fiókja megalapításával közösségi alkalmaik java részét annak keretében tartották meg, így kikerülve a kőbányai „gyámkodást”.

„Így közelgett el 1925 ősz ideje. Ezzel együtt az Ercsi egyház meghívása a működő lelkészhez, ki 6 tagú családjával nyugdíjintézeten kívüli helyzetében, falura vágyakozva vissza – fogadta el ama meghívást. Kedves, nagy, nyilvános ünnepély búcsúztatta el a távozót és két vasúti kocsi népe kísérte el új munkahelyére, Újfalusy Gábor és Bíró Dénes vezetésével a másfél éven át itt dolgozó lelkészt.”

A kezdet tehát véget ért, de jön majd a folytatás…