Az első lelkész, aki magáénak érezte ezt a közösséget, kétségtelenül Megyaszay Mihály volt. Erdélyből menekülve otthonra lelt és másoknak is otthont teremtett. Hogy mennyire fontos volt az ő szolgálata Törökőrnek, az éppen abból látszik, hogy milyen rövid időt töltött itt. Bő egy év, 1924 szeptemberétől 1925 novemberéig elég volt ahhoz, hogy ő és a gyülekezet elválaszthatatlanok legyenek. Sok, konfirmáció nélkül maradt testvérünket vezetett vissza a Mennyei Atyához és az Anyaszentegyházhoz. Nevéhez fűződik a helyi Nőegylet és a Kálvin szövetség útnak indítása is. Nem utolsósorban: már ebben az időszakban megjelent – mert megjelenhetett – az önállósodás gondolata. Ercsi, majd kajászói lelkipásztorként is, haláláig ragaszkodott ehhez a gyülekezethez.
A Baross téri időszakban – bár mindig volt egy-egy többnyire vallásoktató segédlelkész, akire különösen is rábízták a Százados úti szolgálatot – Szőke Imre volt, aki pásztorolta az itteni kicsiny, majd egyre növekvő nyájat. Az önállóvá vált gyülekezetben is ő vitte az ügyeket az első hónapokban.
Szemenyei Sándor, aki 1950 februárja óta volt Baross téri segédlelkész, ugyanezen év decemberében kezdte meg itteni szolgálatát – a gyülekezet önállósításának munkáját. 1951. október 1-jén segédlelkészként, november 1-jén már helyettes lelkészként rendelte ide ki a püspök. 1952. szeptember 19-től már missziói lelkész, miután 5-én a presbitérium teljes egyhangúsággal javasolta ezt a döntésre jogosult felsőbb egyházi szerveknek. Csaknem tízévi szolgálat után, az immár anyaegyházközség Törökőr presbitériuma 1959. július 3-án – ismét teljes egyhangúsággal – meghívta, a gyülekezet pedig 19-én megválasztotta lelkipásztorául. Törökőri szolgálatára egyértelműen az önálló egyházközség megalakulása, a mai keretek kialakulása nyomta rá bélyegét. Ebben az időszakban kapta a gyülekezet templomát, parókiáját, gyülekezeti házát – még a nevét is. Ugyanakkor első lelkipásztorunk különösen szívén viselte a kicsinyek, elesettek sorsát is. 1944-ben, Szilágyi Dezső téri segédlelkészként részt vett az üldözött zsidók számára a menekülés reményét nyújtó tömeges keresztelésekben. 1956-57-ben, egyházmegyei diakóniai előadóként a nyugatról érkező segélyszállítmányok elosztását koordinálta. Az alapító lelkipásztor 1963-ban a Zuglói Egyházközségbe távozott innen, nyugdíjas koráig ott szolgált. Életének utolsó szakaszát Németországban, oda már korábban kiköltözött gyermekeihez közel töltötte, hamvait néhány éve hozták haza.
Utóda, Boross Géza életében Törökőr központi szerepet játszott: ez volt egyetlen önálló, parókus lelkészi szolgálati helye. Később, immár Dr. Boross Géza professzorként, előadásaiban gyakran osztotta meg tanítványaival itt szerzett tapasztalatait. A presbitérium – egyhangúlag – 1963. október 13-án hívta meg Törökőrre a kelenföldi beosztott lelkészt. Megválasztása 13-án történt, a concessát, az állás elfoglalására szóló engedélyt 31-én kapta kézhez. Másnap megtörtént az átadás-átvétel, beiktatása december 8-án volt. A gyülekezet életére nézve igen fontos, hogy vele együtt a gyülekezetbe érkezett felesége, Borossné Szappanos Márta segédlelkész is. Az itt töltött 20 év egyik fókusza az igehirdetés, másika a diakónia volt. Nem csoda, hogy a homiletika, az igehirdetés tanának professzora egészen különös gondot fordított nemcsak arra, hogy mi hangzik el egy-egy igehirdetésben, hanem minden egyes évre Istentől elkérve, részletesen kidolgozva megalkotta azt a tervet, amely vezérfonalul szolgált az egész gyülekezet számára. A gyülekezet szegényeinek, elesettjeinek gondozása pedig tettekkel húzta alá az elhangzó Igét. Volt olyan év, amely végén arról számolhatott be a lelkipásztor, hogy a költségvetés egynegyedét tudták diakóniára fordítani. Dr. Boross Géza professzor 1984-ben a Teológiai Akadémiára távozott gyülekezetünkből, de a szeretetteljes kapcsolat fennmaradt egészen a mai napig.
Czanik Péter addigi harkányi lelkipásztort 1984. március 4-én választotta meg közfelkiáltással az egyházközség választói közgyűlése. A szinte elmaradhatatlan felújításokon kívül hosszú itteni szolgálata sokrétűen gazdagította a gyülekezetet. Az Ószövetség tudós lelkipásztoraként nemcsak a teológushallgatókat pallérozta, nemcsak könyveket jelentetett meg, de igehirdetéseiben, bibliama-gyarázataiban a gyülekezet mindennapjaiban is kamatoztatta ezirányú tálentumait. Holland és erdélyi kapcsolatai arra predestinálták, hogy mintegy hídként kapcsolja össze Európának ezt a két távol eső pontját abban az időben (a kilencvenes évek elején), amikor hatalmas mennyiségű segélyszállítmány áramlott nyugatról keletre. Ebbe a munkába kapcsolódott be az a gyülekezet is, melynek kezdetei éppen erdélyi menekültek körében bontakoztak ki. A rendszerváltással megnyílt a gyermekek között végzett intenzív szolgálat lehetősége is, ennek motorja volt Czanik Péterné Orbán Zsuzsanna. Hittanórák, gyermekistentiszteletek, gyermektáborok szervezése és vezetése nagyrészt őrá hárult. Férje eközben – az egész gyülekezet számára is a megbecsülés jeleként – 1990 és 1996 között a Budapest-Északi Egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte. Czanik Péter itteni szolgálata utolsó éveinek legfontosabb eseményei a sípos orgona beszerzése és – a szomszédos nagyszabású építkezéssel összefüggő – jelentős felújítási munkálatok voltak. 2006. december 31-én vonult nyugdíjba.