2014 augusztus

2014.08.31.

Augusztus 3-án visszatért a szószékre a szombat félévét befejező Balássy András nagytiszteletű úr. A gyülekezet megemlékezett legidősebb tagja, dr. Makai Tibor 97. születésnapjáról, és Ladányi Sándorról, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának emeritus professzoráról, aki 77 évesen, hosszú szenvedés után tért meg teremtőjéhez.

Augusztus 7-én délután a mi Urunk váratlanul hazahívta gyülekezetünk csöndes, de állhatatos tagját, Dibuz Ágostonné, Lantos Saroltát. 82 éves volt. 1956-ban, a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. Először a Belioannisz Híradástechnikai Gyárban helyezkedett el itt ismerte meg élete későbbi párját Dibuz Ágostont. Később visszahívták az egyetemre tanítani, ahol majdcsak negyven éven át mérnökök generációit nevelte. Kutatásainak eredményeit összegezve több egyetemi jegyzetet is írt. De mindez talán csak bizonyos összefüggésben fontos. Mert amikor most emlékezünk rá, amikor most beszélünk róla, akkor először nem ez kívánkozik elő, hanem az, ami családjához, ami gyülekezetéhez, ami Istenhez kötötte: a szeretete. Férje, lánya, unokái sok mindent elmondhatnának arról, hogyan osztotta meg élete minden óráját, kimeríthetetlennek tetsző erejét, hogy segítse és támogassa őket valamennyi dolgukban. Közösség, osztozás, hűség. Ez az, ami jellemezte, s amiért mi a gyülekezet tagjai is újra meg újra örülhettünk neki, hálásak lehettünk érte. Istenhez fűző kapcsolatáról pedig bizonyságtételében ő maga beszélt. Hogy milyen korán megtapasztalhatta, még tizenhat éves sem volt, hogy Istennek terve van vele. Hogy faladatot bízott rá. S hogy mi mindent köszönhet kegyelmének. Az erejét és békéjét is. Beteljesült életét. Tanúságtételét őt mélyen jellemző mondatokkal fejezte be: „Hadd mondjam el még, hogy valaki azt kérdezte tőlem a minap, félek-e a haláltól? Nem félek. Tudom, hogy ki vár rám, tudom, hogy feltámadunk. Akkor meg miért félnék? Olvasom a Bibliát, s minduntalan hallhatom Jézus Krisztust, aki azt mondja, és milyen sokszor mondja, hogy ne félj, ne féljetek. Vagyis, ha a Bibliát kérdezem, ahogy szoktam, felütve itt-ott, amikor nyugtalanít valami, s amikor el kell döntenem valamit, ami kihat az életemre, akkor is ezt a választ hallom. Ne félj! Ne féljetek! Nem félek.”

Augusztus 8-án reggel megszületett Balássy Johanna Katalin. Érkezése az egész gyülekezet öröme. Hálát adunk érte, s hisszük, semmi sem szakíthatja ki őt Isten szeretetéből. Áldott lesz, és ő maga áldás valamennyiünknek.

Augusztus 17-én, istentiszteletünk elején, Balássy András nagytiszteletű úr, hosszabb idő után újra fölidézhette a feltámadott Úr Jézus Krisztus szavait, melyekkel a keresztség sákramentumát rendelte. (Mt 28,18-20) A rövid igehirdetés az esemény összetett gazdagságára figyelmeztette a jelenlévőket, arra, hogy valamennyiünk nagy öröme, amikor Ábellel, Galambos András és Agócs Orsolya második gyermekével életbevágóan fontos dolog történik: a keresztségben újjászületik, Jézus Krisztus tanítványává, Isten népének tagjává, szövetségének részesévé válik. A gyülekezet imádságban köszönte meg az Úr áldott és áldó jelenlétét. A gyermeket, szokás szerint, az édesanyja és a nagytiszteletű úr körbevitte és mindenkinek bemutatta.

Augusztus 22-én az Új köztemetőben vettünk búcsút Dibuz Ágostonné, Lantos Saroltától, akit 82. éves korában, augusztus 7-én hívott haza a mi Urunk. Igehirdetésében Balássy András nagytiszteletű úr az ilyenkor mindig fölerősödő aggodalmas kérdéseket fogalmazta meg: mi történik elhunyt szerettünkkel, mi lesz velünk nélküle, s vajon mi vár majd ránk életünk végén, amelyekre az alapigével, a vigasztalás igéjével válaszolt: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok!” (1Pt 5,7) Az Isten szeretete az Úr Jézus Krisztus kegyelme, és a Szentlélek megáldó és vigasztaló közössége szólt hozzánk a szertartás során énekelt énekeinkből is: „Te benned bíztunk eleitől fogva” (92. zsoltár 1-2.), „Az Úr énnékem őriző pásztorom” (23. zsoltár 1-2.), „Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd” (422. ének), „Tudom, az én Megváltóm él” (421. dicséret), s végül, amit ritkán éneklünk: „Csak vándorút az életem, míg majd hazámba érkezem” (410,1-2).. A sírnál azzal a tudattal hajthattunk fejet, hogy Dibuz Ágostonné az élettel betelve, Isten akaratában megnyugodva távozott el közülünk.