Zelenák Istvánné: "Akik az Úrban bíznak"

Magam sem tudom hirtelen, hogy mivel is kezdjem, annyi mindent kellene elmondanom. Talán a testvéreimmel. Mert mi tízen vagyunk, csupa lány, és máig nagyon összetartunk. Hát, hogyne! Hitben, szeretetben neveltek bennünket a szüleink, egymásnak pedig nemcsak testvérei, de mindene voltunk, igen, olykor még anyja is. A legidősebb most 83 éves, a legfiatalabb meg alig 58, mindig volt kit vigyázni, óvni, segíteni. És hát baj nélkül sem voltunk soha. Többünknek meghalt a férje, egyik húgom éppen most temette a magáét, némelyikünk súlyos beteg lett, most éppen legidősebb nővérem, de nagyobb a hite, mint nekem. A napokban megyek kórházba magam is, talán megtalálják az okát, hogy mitől szenvedek.

Édesapánk katolikus volt, mi, édesanyám után, a református vallásban nevelkedtünk. Áldom a demecseri Kis Lajos esperes úr emlékét, ő keresztelt, ő is konfirmált bennünket, engem ő adott össze első férjemmel, aki aztán a lányom édesapja lett, és 52 éves sem volt, amikor gégerákban meghalt. Egyedül éltem egy darabig, de nagyon nehezen. Megint férjhez mentem, ő katolikus volt, és nem szerette, hogy templomba akarok járni, gyűlölte a papokat, s bizony még káromkodott is, ha nem hallgattam rá. Így aztán gyülekezetem se volt, oda jártam, ahová éppen el tudtam szökni. A Kálvin térre, a Salétrom utcába, a Baross utcába, míg aztán végre – nem is tudom pontosan mikor, talán 2003-ban megnyílt a MÁV-telepi imaház, azóta én minden alkalommal ott vagyok. Meghalt aztán a második férjem is, májcirrózis vitte el, s akkor a törökőri gyülekezet tagja lettem. Addig én mindenütt Kis Lajos esperes urat kerestem, az ő mindent otthonná avató, mindenkit családba fogadó szeretetét, és most mégis úgy éreztem rögtön, hogy én mindig is ide tartoztam. Így érzem azóta is. Hogy jó, nagyon jó itt nekem.

El kell valamennyit abból is mondanom, hogy mit kaptam a szüleinktől. Kevés volt a pénz, kevés az étel, de édesanyám mindig úgy intézte, hogy a sok éhes száj közt is mindig maradjon valamennyi, legyen miből adni annak, aki még nálunk is ráutaltabb. Ha végig ment az utcán, hol innen, hol onnan hívták be segíteni. És ő sosem mondott nemet, mégis maradt mindenre ideje. Ezen akkoriban nagyon elgondolkodtam. De hát a legfontosabb, hiszen máig egyik forrása az életerőmnek: példát adott arra, hogy készen kell állni, ha szólít bennünket az Úr. Éppen otthon voltam, a szüleimnél, egyszer csak rám nézett, és azt mondta: na, Zsuzska, így szólított, haza megyek. Azonnal megértettem, még a szívverésem is megállt. És akkor együtt leültünk imádkozni. Elbúcsúztunk. Imádsággal kísérhettem el. Olyan ajándék volt ez, amit nem tudom, megérdemeltem-e.

Édesapámtól azt tanultam, hogy történjen velünk bármi, akarjunk élni, szépen, becsületesen, ne engedjük, hogy a bajok a fejünkre nőjenek, és elkedvetlenítsenek, mert másokért is felelősek vagyunk, s mert mindig adódik megoldás, hiszen van kihez fordulni. Már az unokáim is azzal jönnek, hogy imádkozzak ezért vagy azért. És én imádkozom mindenkiért. Ha komoly döntés előtt álltam, édesapámat kérdeztem meg, aztán Istenhez fordultam. Ő az én gondviselőm egész életemben! Édesapámtól is kaptam ajándékot. Verset írok. Akkor írtam az elsőt, amikor meghalt. És azóta sokat, mert kell a jó szó rokonnak, barátnak, szomszédnak, mindenkinek.

Nem túlzok, úgy van, ahogy mondom, nekem szól, a szívemhez beszél minden Ige. Gyakran még a Bibliát sem kell ehhez felütnöm. De van egy, azt én minden egyes nap elmondom, hogy erőt meríthessek belőle. „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. / De akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40, 30-31)

Bélyegkép
Zelenák Istvánné