Barabás Márton: Az Úr velünk van Megtekintés Szerkesztés

A második világháború harmadik évében, 1941-ben születtem Sülében, egy erdélyi kis faluban, Dicsőszentmárton közelében. Ősi református családban. A bevonuló szovjet katonák látványa, a légiriadók meg a bombázások, pincei jelenetek maradtak emberré válásom legkorábbi élő emlékei.

Édesapám magyar katonaként 4 évet az Urálban raboskodott. Így átéltem az apanélküliség fájdalmát. 7 éves voltam, amikor hazajöhetett. Édesanyám e nehéz években is határtalan szeretettel gondoskodott rólunk.

Később átköltöztünk Kolozsvárra. Néhány évvel később született öcsémre sokat vigyáztam, míg szüleink a cipőgyárban dolgoztak. Idővel sikerült egy kis telket vennünk, amelyen szüleim hosszú évek alatt kétkezi munkával építették fel a most is álló házat.

Rokonságom mind apai, mind anyai ágon a közösség református vallásgyakorlásában nőtt fel. Így megvolt a példa saját életünk hasonló mederbe tereléséhez, valamint ahhoz, hogy az utódok érdeklődését is e szellemi világ megismerése felé irányítsuk.

Az általános iskola befejezésekor konfirmáltam. Szüleimnek is nagy örömére.

Ezután szüleim ajánlására a cipőgyár szakiskolájában karbantartó lakatos szakon folytattam tanulmányaimat. Édesanyám és édesapám is ebben a gyárban dolgozott. Itt megismerkedve diáktársaim törekvéseivel, beiratkoztam a Brassai Sámuel gimnázium esti tagozatára. Négyévi munka és tanulás mellett érettségiztem le. Ekkoriban ismerkedtem meg jövendőbeli feleségemmel.

Mivel erős volt bennem a továbbtanulási vágy, a kolozsvári műegyetemre felvételiztem. Itt 6 évvel később a gépészmérnöki szakon szereztem oklevelet.

Egyetem után rövid katonaság következett. Aradon a tankos hadosztályhoz osztottak be. Leszerelésem után nősültem meg 1970-ben. Feleségem családjának politikai megítélése miatt csak ekkor kezdhette meg felsőfokú tanulmányait. A Babeş-Bolyai Egyetem bölcsész karán végzett angol-magyar szakon.

A következő években született két fiunk és egy kislányunk. Kisebbik fiúnk súlyos betegsége miatt 1989-ben áttelepültünk Budapestre. Sajnos, csak többévi hatósági megvárakoztatás után. Emberekként is nagyszerű orvosok által végzett műtétek hosszú sora következett. Fiunk ma betegnyugdíjasként él velünk.

Az áttelepülés utáni évek nehezek voltak, míg megtalálhattuk nyugalmunkat.

Időközben eltemettük szüleinket és öcsémet, aki mellettük pihen a kolozsvári Házsongárdi temetőben.

Mai életünk legnagyobb öröme, hogy gyermekeink közelében lakva őket is, meg az öt unokát is segíthetjük. Közelről láthatjuk testi, lelki fejlődésüket. Hálával tölt el a tudat, hogy itt, Törökőrön két unokánk is konfirmált már, és a következő kettő is elkezdte a felkészülést.

Egész eddigi életemben elkísért a hála. Annak megérzése, hogy az Úr velünk van, gondja van ránk, erőt ad. Együtt fohászkodunk, hogy az Úr legyen és maradjon a továbbiakban is őriző pásztorunk!

Bélyegkép
Barabás Márton