Dibuz Ágostonné: Nem félek

Nehéz tanúságot tenni. Pedig hát egyszerűnek látszik ez. Az ember elmondja, miként talált a maga útjára, mi segített meghallani az Úr szavát és dönteni mellette, és már meg is történt a dolog. Csak hát más dolog megélni valamit és egészen más elmondani, úgy, hogy akik hallják, megértsék, és higgyenek. Különösen, ha olyan természetesen történik meg minden, mint ahogy velem.

Nálunk édesapám evangélikus, édesanyám református volt. Mélyen értették és becsülték egymást, abból se támadt vita köztük, hogy engem reformátusnak neveljenek. Istennek tulajdonítom a döntést. Budafokon éltünk, ott is konfirmáltam, Demjén Istvánnál, ahogy édesanyám, aki aztán ugyancsak ő előtte esküdött hűséget édesapámnak. Ebből is azt éreztem, hogy ez így van rendjén, ennek így kellett lennie, hogy egy nagyobb terv része vagyok.

Alig múlt el valamennyi idő, s én már a vasárnapi iskolát vezettem. Gondolom, nem könnyű érteni, hogy az Úr ilyen korán munkát adott nekem, feladatot és célt, hiszen kívülről nézve bizony nem látszhattam én erre alkalmasnak. És bizonytalan voltam magam is, nem tagadom. De készültem, tanultam, Biblia órára jártam, imádkoztam. Akkor nyugodtam meg, amikor 1948-ban Szárszón, mély ima közben megszólított az Úr Jézus Krisztus. Erről nem tudok beszámolni, csak azt mondhatom: megtörtént. Tizenhat éves voltam. Én akkor és ott tértem meg. Vagy talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy ott és akkor ébredtem fel. Semmi bizonytalanság nem maradt bennem. A vasárnapi iskolát tizenöt éven át csináltam, egészen addig, míg 1962-ben férjhez nem mentem.

Közben leérettségiztem, 1956-ban már a műszaki egyetem villamosmérnöki karán államvizsgáztam, és el is helyezkedtem a BHG híradástechnikai vállalatnál. Most, ahogy visszanézek, elámulok: milyen egyszerűen ment minden! Nem esett bajunk a háború idején. Orosz parancsnokság szállásolta be magát hozzánk, ott rend volt, fegyelem, fegyveres őrség, nem bánthatott bennünket senki. Az ötvenes években is eljártunk a templomba, és nem kötött belénk senki. Pedig édesapám B-listás volt. Meg nem tudnám mondani, hogy miért, de nemkívánatos személynek számított. Megbélyegezték. Valahogy mégis boldogultunk, s még az egyetemre is bejutottam. Villamosmérnök lettem. Ki állíthatná, hogy nem Isten vigyázott ránk?

Az ő kegyelmének köszönöm a férjemet, és Sára lányomat. Mennyi szeretet, mennyi öröm! Nincs erre nekem elég szavam. Ahogy arra a szülés utáni feledhetetlen pillanatra sem, amikor a lányom először rám nézett, és a pillantása tiszta volt, komoly volt, és olyan, mint azé, aki ismer és ért engem. Boldog voltam, és ez a boldogság, mert Istenhez kötődik, azóta sem szűnik. Pedig már ötven éve, és én a nyolcvankettediket taposom.

Nem emlékszem mindenre, hiába, az idő teszi a maga dolgát, de ami igazán fontos, arra igen, azt fel is tudom idézni. Például, hogy Sárika jóvoltából kezdtük látogatni a törökőri gyülekezetet. A Százados útra költözött, akkor született Olivér unokánk, jöttünk segíteni, s elkísértük őket istentiszteletre is, minek mentünk volna vissza ezért Pesterzsébetre? Úgy is fogalmazhatnék, velük jártunk haza, mert első pillanattól otthon éreztük itt magunkat. Nem tudnám megmondani, hogy miért. A gyülekezetért, a lelkészekért, templomért, hogy az olyan, amilyen. Szívünknek kedves.

Hadd mondjam el még, hogy valaki azt kérdezte tőlem a minap, félek-e a haláltól? Nem félek. Tudom, hogy ki vár rám, tudom, hogy feltámadunk. Akkor meg miért félnék? Olvasom a Bibliát, s minduntalan hallhatom Jézus Krisztust, aki azt mondja, és milyen sokszor mondja, hogy ne félj, ne féljetek. Vagyis, ha a Bibliát kérdezem, ahogy szoktam, felütve itt-ott, amikor nyugtalanít valami, s amikor el kell döntenem valamit, ami kihat az életemre, akkor is ezt a választ hallom. Ne félj! Ne féljetek! Nem félek.

Bélyegkép
Dibuz Ágostonné