Szabó Istvánné: Ez az Úr ajándéka

Negyvennégy éve, hogy a törökőri gyülekezetben vagyok. Boldog időket töltöttem itt el. Az én igazi történetem mégse Törökőrön kezdődött, hanem az Angyalföldi Református Egyházközségben, 1959-ben. Elmondtam én ezt már, sokan tudhatják, hogy akkor találkoztam, egy evangelizáción Hegyi-Füstös István lelkésszel. Nagy hatással volt rám. Olyan nagy hatással, hogy felnőtt fejjel megtértem.

Hitben éltem én addig is, ha szabad ilyet mondanom, de akkor valahogy minden megváltozott bennem. Sokáig meg sem tudtam fogalmazni mi is történt, csak éreztem, hogy felszakadt bennem egy addig nem ismert örömforrás, átjárja egész mivoltomat, feltölti az életemet. És magam is elcsodálkoztam, hogy milyen mély vágy támadt bennem, hogy minél többet tudjak meg Isten dolgairól. 

Egy idő után felfigyeltem arra, hogy milyen szép, nyugodt az én házasságom. Hogy gyerekem van. Hogy milyen békés szívvel élek, Tudok adni, irgalmas lenni, megbocsátani, lemondani, és nincsenek követelődző, az én körülményeim közt teljesíthetetlen vágyaim. Családom van, gyarapodó, gyümölcsöző életet élő, Isten útján járó családom. Sok jó ember áll mellettem, akik figyelnek rám, felhívnak, eljönnek hozzám, s olykor még szolgálatra is kérnek. Ha valamiben bizonytalan voltam, útmutatást kaptam. Ez a sok jó Isten kegyelme. Ez a sok jó nekem azt jelenti, hogy valóságossá vált a keresztyénségem. 

Az Úr megadta nékem a megelégedés lelkét. A lehetőséget, hogy kegyelmében és a természet rendjében élhetek. Lám, kilencven éves vagyok, és mégis elláthatom magam, tisztán tarthatom a lakásom és a szívem. Hányszor megesik, de hányszor, hogy nem érzek elég erőt a felkeléshez, hogy nekiinduljak a napnak, és rendbe tegyem, amit kell. Akkor imádkozom, és felkelek, és megyek, és csinálom. És boldog vagyok ebben az állapotban is. Pénzzel, erővel ilyen boldogságot szerezni nem lehet. Ez az Úr ajándéka.

Nem csüggedek, és nem félek. Fohászkodom olykor, Istenem, beteltem az élettel, vigyél engem haza! De hát legyen, ahogy ő akarja. Tizenkét éves koromtól egyedül kerestem a kenyerem, s míg férjhez nem mentem lakásom sem volt, azt hittem egyszer-egyszer, hogy még a nyugdíjamat se érem meg. És tessék! Már kilencven év nehezedik rám. És közben nem győzök ámulni. Nézem az embereket. Hogy lehet Isten nélkül élni? Mert sokan meg sem ismerhetik, és akik mégis, azok közül egyre többen fordítanak neki hátat. Azt mondta nekem valaki, hogy a hit a gyengék menedéke. Mondják mások is. És szánakozva néznek rám, mert azt felelem nekik, hogy náluk semmi sincs, mert minden az Úrnál van, hogy a szüntelen rohanásnál, torzsalkodásnál, élvezetnél, kielégíthetetlen sóvárgásnál mérhetetlenül több az igaz élet Istenben! Nekik épp ellenkezőleg: minden a perc, és semmi az örökkévalóság. És bizony úgy van, hogy aki éppen a pillanat gyönyörével van elfoglalva, azt csöppet sem érdekli Isten kegyelme, a megváltás, az újjászületés, a megigazulás, a megszentelődés, az örökkévalóság! De hát akkor mi végre éltek, élnek? Képtelen vagyok felfogni. Nekem Isten kegyelme mindenre elégséges volt az életemben. Most, erőtlenségem idején is elégséges. Rájuk tehát nemet mondok, mert nemet kell mondanom, ha Istent követem. S ha azt akarom, hogy az igen, igen legyen!

Bélyegkép
Szabó Istvánné