Balázs Péter: Isten kegyelméből éltem

Második fiúgyermekként jöttem a világra olyan családban, amelyben szinte minden kérdésben a nagymama döntött. Így arról is, hogy templomba fogunk járni! Négyévesen nagyon-nagyon hosszú volt az istentisztelet és boldogan szavaltam az Úri imát, mert tudtam, hogy nemsokára véget ér az egész.

Miután megtanultam olvasni, kaptam egy Képes Gyermekbibliát, felváltva olvasgattam a mesekönyvekkel, és az énekek szövegét is megértettem. Ahogy cseperedtem egyre az foglalkoztatott, hogy a Bibliában szereplő történetekről a pap bácsi sokat beszél, magyaráz, míg az iskolában a népmeséket senki sem, és ebből – magam sem tudom hogyan, arra jutottam, hogy Isten létezik.

Azért imádkoztam a paplan alatt, hogy például másnap ne feleljek az iskolában, vagy ne kelljen takarítanom. Természetesen nem hallgatott meg az Úr, módosítanom kellett az elképzelésemet a kapcsolatunkról. Rá kellett jönnöm, hogy nem én irányítom Őt, hanem fordítva. Jézusra, mint a „főnök” fiára gondoltam, aki csodákra képes.

Négyéves koromban született két húgom, egyikük fogyatékkal, az imáim tartalma megváltozott, minden nap erőt kértem Istentől és türelmet, szerettem volna több szabadságot, megértést.

Mindezt 14 évesen a Debreceni Kollégiumban adta meg, ahol „kinyílt előttem a világ”, rengeteg dolgot tanultam, elsősorban az emberről, közösségről, kitartásról, fura módon Isten mintha hátrébb állt volna, Jézus hívó szavát elnyomta a világ zsivaja, kimaradtam a négy év evangelizációs heteiből, vagy beteg voltam, vagy ügyeletes, mindig fontosabb volt más.

Akkor vettem csak észre, hogy eltávolodtam tőle, mikor negyedikes gimnazistaként kicsaptak az iskolából és csak nagy nehézségek árán tudtam letenni az érettségi vizsgát. (albérletben laktam, segédmunkás voltam) Milyen gyarlók is vagyunk! Előkerült a Biblia, fohász jött a lelkemből: Uram segíts! Segített: nem nyertem felvételt arra az egyetemre, ahol továbbtanulni szándékoztam, így Miskolcra kerültem bölcsészkarra.

A féléves vizsgáimat sem tudtam letenni, mert novemberre lebénultam. Mikor anyám meghalt, nagymama már előtte való évben elment, két könyökmankóval jártam, s 19 évesen gyámja lettem húgaimnak. Nem értem rá foglalkozni Isten dolgaival. A következő 10 évet Isten kegyelméből éltem meg. Volt, amikor napról-napra. 1994-ben a sérült húgom gondozóját vettem feleségül, 95-ben már nem voltunk együtt. Nem viselt meg nagyon, mert tudtam, tudom, hogy amikor Isten elvesz tőlem olyat, amihez ragaszkodnék, nem büntet, hanem lehetőséget ad arra, hogy jobbat kapjak. Ma már tudom, hogy mi lett volna az!

2000-ben költöztem Budapestre, egy cégnek lettem az ügyvezetője, pénz, siker, csillogás, de nem éreztem jól magam, inkább elhelyezkedtem a szociálpedagógusi diplomámmal, jobbnál jobb állásaim után végül is rokkantnyugdíjas lettem. Éreztem, hogy sok minden hiányzik az életemből. A 2007-es sárospataki Csillagponton Isten megszólított, s a „hogyan tovább?” kérdésemre szinte azonnal választ kaptam: egy volt iskolatársam munkát ajánlott, az Úr pedig földi társat adott.

Ekkor kerültem Törökőrre is, Noha ez a házasságom is válással végződött, hiszem, hogy Istennek tervei vannak mindenkivel, velem is. 40 évem azzal töltöttem, hogy, Jónásként, bujdostam akarata elől, nem akartam észrevenni, hogy mindezidáig Ő terelgette életemet, visszavezetve arra az útra, ami hozzá vezet: Jézus Krisztushoz.

Isten őbenne testesül meg, és az ő áldozatával mentesülünk a büntetéstől, a haláltól. Mindenki élhet ezzel, aki őszintén megbánja bűneit és életét az ő kezébe adja.

Az ember születésétől fogva gonosz, szinte minden pillanatban vétkezünk gondolatban, szóval, tettel. Sokáig hazudtam magamnak, hogy én rendes ember vagyok, de visszanézve majd Krisztusra tekintve érzékelem csak, hogy nélküle leroskadok a sok szenny és bűn alatt.

Adjunk hálát az Úrnak mindenért, amit csak ad!

Bélyegkép
Balázs Péter