Nagy Balázs Ágoston: Krisztusé vagyok

Az én hitre jutásom története meglehetősen intellektuális volt, bár ez inkább csak arra volt jó, hogy hosszabbá és kacskaringósabbá tegye azt az utat, aminek a végén egy olyan ugrás vezetett a Krisztusban való hithez, ami tulajdonképpen e nélkül az út nélkül is megtörténhetett volna.

Mindig is vonzódtam a magasságok és a végső dolgok iránt, gyerekkoromban nagyon sok éven keresztül akartam csillagász lenni, és az életkorom szerinti mértékben komolyan el is mélyedtem ennek rejtelmeiben. Kamasz koromban a filozófia felé fordult az érdeklődésem, amelyben már tudatosan is a saját életproblémáim megoldásának a kulcsát kerestem.

Mindig is érdekeltek a vallási témák, a keresztény egyház iránt is volt bennem egy mélyebb vonzalom, de a keresztény tanításban rengeteg dolog volt, ami idegen és érthetetlen volt a számomra. Így volt ez, elsősorban azért mert Isten szentlelke még nem végezte el bennem, hogy Isten igéjeként fogadjam be az írások szavait, de egyszerű tájékozatlanságom, és az általam használt hiteltelen források miatt is.

A kereszténység iránti rejtett vonzalmam és nyilvánvaló értetlenségem, harcias, de belül bizonytalan ateizmushoz vezetett. Mivel semmit sem tudtam kezdeni a szentháromság fogalmával, az általam akkor kereszténynek tartott felekezetek közül az unitárizmust éreztem a leginkább elfogadhatónak.

Nyomorúságos, vagy legalábbis nyomorúságosnak tartott életem, és intellektuális (itt azért elsősorban beállítottságot kell érteni, nem feltétlenül színvonalat) megoldáskeresésem minden erőfeszítésem ellenére úgy látszott, kudarcba fullad. Úgy találtam, hogy az ember (szívesen fogalmaztam így, pedig rólam volt szó, nem az emberről) vágyai végtelenek, a lehetőségei pedig rendkívül korlátozottak azok megvalósítására, így a boldogság elérése teljes mértékben lehetetlen, ami pedig teljes mértékben elfogadhatatlan. A vágyak közül csak keveset lehet kielégíteni, amelyek helyébe rögtön újak lépnek, és életében kiirtani sem tudja az ember magából azokat.

Sok hiábavaló erőfeszítés, kínlódás és csöndes önsorsrontás után rátaláltam egy nagyon egyszerű – szinte a szemétdombról összeszedett – de végül rendkívül hasznosnak bizonyult gondolatmenetre. A vallások, mivel számos korlátot állítanak a vágyak kielégítése elé, segítenek a normális élet keretei között való megmaradásban, ahogy azt egy fénymásolt, jogászoknak szánt szociológiai jegyzetben olvastam. Ez alapján úgy találtam, hogy hasznos lenne hívőnek lenni. Viszont nem voltam az.

Elég nyilvánvaló volt a probléma: hasznosnak tarthatom a magam szempontjából, hogy hívő legyek, sőt kifejezetten akarhatom is, hogy hívő legyek, de ettől még nem lesz hitem. Emlékeztem azonban arra is, hogy „a hit isten ajándéka”, ahogy azt az olvasmányaim közül egy régi marxista vallástörténeti könyv idézte a reformációval kapcsolatban, valahonnan pedig az is eszembe jutott, hogy lehetne esetleg imádkozni is hitért.

Különös, hogy nem tudok számot adni arról, hogy hol és mikor olvastam, vagy hallottam erről, pedig biztos vagyok benne, hogy ezzel a gondolattal is teljesen emberi módon találkoztam korábban. Mégis azt gondolom, hogy valójában ez volt az a pont, ahol Isten közvetlenül fogta meg a kezemet, miközben persze tudom, hogy az ezt megelőző útkeresést is Isten hagyta, hogy úgy történjen, ahogy történt. Talán azért is, mert nekem erre volt szükségem, hogy megértsem, mire is megyek én magamtól, én egyedül.

Imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem hitet, és úgy emlékszem talán már Jézusnak szólítottam. (Egy jó teológiai összefoglaló könyvből ekkorra már megértettem a szentháromság jelentőségét, és úgy találtam, hogy egyedül egy ilyen isten vállalhat közösséget az emberrel.)

Imádkoztam, de nem történt semmi eget rengető. Megkérdeztem magamtól, hogy hiszek-e már Istenben, és úgy találtam, hogy inkább igen, de azért nagyon gyengének találtam a hitemet. Ugyanakkor nagyon megnyugtató volt, hogy a már hivatkozott vallástörténeti könyv azt a reformátori gondolatot is idézte, amely szerint a hit olyan kincs, amit mindegy, hogy milyen erős védelemben tartunk, attól az még ugyanaz a kincs. De azért arra is rájöttem jobb, ha az ember jobban óvja a kincsét.

Elindultam egy úton, amin azóta is haladok, mindenféle döccenőkkel, megtorpanásokkal, kisebb eltévelyedésekkel, de azért elég határozottan.

Először is megnéztem a telefonkönyvben, hogy melyik a legközelebbi református gyülekezet. Rosszat néztem ki, ezért van konfirmációs emléklapom egy szomszéd gyülekezetből…

Nem voltam még itt, Törökőrön, de már jó helyen voltam.

Bélyegkép
Nagy Balázs Ágoston