Torma László: Gondviselő jó Atyám vagy

egyes házasság volt a szüleimé, édesapám katolikus volt, édesanyám meg református. Érdekes, nekem meg a feleségem katolikus. De ahogy ebből a szüleimnek ütközésük sose volt, úgy nekünk se támadt egymással hitbeli konfliktusunk.

A szokásokkal ellentétben én meg a bátyám azért lehettünk reformátusok, mert – akkoriban így mondták, édesapám reverzálist adott édesanyámnak, vagyis olyan írásos nyilatkozatot, amellyel megengedte, hogy édesanyám vallását kövessük.

Üllőn születtem, ott kereszteltek, Rozsnyón konfirmáltam 1947-ben, mert amikor Felvidék magyar fennhatóság alá került, akkor odaköltöztünk, de már 1947-ben megint Üllőn voltunk.

Ott én nagytiszteletű Lénárt László szárnyai alá kerültem. Szükségem is volt a segítségére, mert Rozsnyón szlovák iskolába jártam, s ott a magyar gyerekek nehezen boldogultak, magam is évet vesztettem. Ezt persze, ha fájlaltam is, nem éreztem olyan nagy bajnak, hátrány miatta sosem ért. Számottevő más miatt se. El is gondolkodtam én azon olykor, hányféle az ember, és hányféle a sorsa! Hogy velem alig történt valami, másokat meg milyen sokszor megpróbál az Isten! Őket miért igen, engem miért nem?

Egyebet ne mondjak: az ötvenes években is ott voltunk minden vasárnap a templomban. Tudtuk, kire bízták a megfigyelést, de ha nem kerülhettük ki, akkor nem kerültük ki. Mégse jelentett fel, vagy ha igen, komoly hátrányunk nem származott belőle. Ahogy később sem. Jártam előbb hittanra, vasárnapi iskolába, bibliaórákra, a gyülekezet énekkarába. Lehet, hogy azért hagytak nekünk békét, mert az a bizalom vezetett és segített bennünket kitéríthetetlenül, amit nekem a 277. dicséret szólaltatott és szólaltat meg, édesanyám kedves éneke, de hát aztán ez az ének, tőle megtanulva, az én életemet is végig kísérte: „Gondviselő jó Atyám vagy, / Ó, én édes Istenem! / Hozzád vágyom, benned élek, / Üdvöt mástól nem remélek.” Ha imádkozom, ezt is mindig eléneklem magamban. És hát mi sem természetesebb, minthogy ezzel egybevág az a vezérlő Igém, amit konfirmációmra kaptam: „Mutasd meg nékem a te utadat, hogy járhassak a te igazságodban, és teljes szívvel féljem nevedet.” (Zsolt. 86,11) Erre törekedtem egész életemben.

Érettségi után nem találtam alkalmas szakmára, mígnem ezüstmíves lettem, a bátyám vitt be az Óra-Ékszerhez. Ez nekem való volt. Nyugdíjig ott dolgoztam, közben tizenhat éven át tanítottam. Amikor eljöttem, az oktatás is megszűnt. Még egy kis műhelyt is berendezhettem otthon, alighanem ezért is lett aranymíves a kisebbik lányom. Megigézték a szép tárgyak, maga is akart mások örömére ilyeneket csinálni. Nekem is a szép tárgyak közt telt az életem. Igen, „Gondviselő jó Atyám vagy, / Ó, én édes Istenem!”

1973-ban költöztünk Pestre. Rákoskerten sajnos nem volt templom, így aztán istentiszteletre hazajártam Üllőre. Milyen nagy, ugye, a jó gyülekezet, a jó lelkipásztor vonzása! A vágyakozás utánuk. Amit aztán én, amikor a Hungária körútra költöztünk, Törökőrön találtam meg. Pedig szinte véletlenül jöttem ide, amikor egyszer elkísértem a feleségemet a Kis Szent Teréz katolikus templomba. Befordultam a Százados útra, felnéztem, és akkor láttam, hogy itt református gyülekezet él, a törökőri gyülekezet. Na, gondoltam, ezt én megnézem. És azonnal megkapott ennek az egésznek a meghittsége, bensőségessége, meg persze az, hogy befogadott a gyülekezet, és úgy érezhettem, érzem most is: itthon vagyok. Hálát adok Istennek ezért.

Bélyegkép
Torma László