Dr. Adorján Józsefné: Az igazi hívatásom

Tanítónak tanultam, s tanítottam is, de végül azt mondhatom: Adorján József esperes felesége és társa voltam. Ösztönzője, támasza, kritikusa, segítsége. Ez töltötte be életemet, ez adott feladatokat, és ez adott erőt is a feladatokhoz. Ő három éve ment el, de nem hagyott magamra. Ahogy a fiam sem, akit két éve vesztettünk el, erről a fájdalomról beszélni sem lehet. És itt a családom is, immár csak három gyermekem, hét unokám, három dédunokám. Nincs nap, hogy legalább fel ne hívnának, rám ne néznének. Örömöm és vigaszom mindegyikük, Isten ajándékai, elmondhatatlanul hálás vagyok ezért neki. És azért is, hogy nyolcvanhat évesen sem szorulok senki gyámolítóra. Az igaz, hogy templomba egyedül már nem mehetek, de ennek is megvan a maga haszna: mindig valaki olyannal járulhatok Isten színe elé, akit szeretek, akivel jó együtt lennem.

Egyébként jókor mondhatom el a gyülekezetnek, amit elmondandó vagyok, mert mostanában sokat gondolkodom az életemen. Az foglalkoztat leginkább, amiről most is beszélek. Isten kegyelme. Hogy például milyen csodálatos: mindig megáldott olyan emberekkel, akik szükségemben a bőség, tudatlanságomban a tudás, kétségeimben a bizonyosság forrásának bizonyultak, akik fölkészítettek a feladataim, konfliktusaim megoldására, akik életem, mi több: sorsom alakítói lettek. A valamikori vasárnapi iskola vezetői, a Soli Deo Gloria előadói. Később Bereczky Albert, a Zsindely házaspár: Zsindely Ferenc és Zsindely Klára. Mások is. És az én hites társam. Akik Isten útján, a megigazulás útján tartottak és terelgettek engem.

Akik a hűség, a bátorság, az igazságosság, a nagylelkűség, az irgalmasság, a hála, az alázat, a türelem, a tisztaság, a szelídség – mondjam úgy: a hitben való engedelmesség, a szeretet példái voltak. Mindannak a példái, amire a mi életünkben igen nagy szükség volt, mert nem akármilyen század van mögöttünk. Igyekeztem követni őket, velük és általuk pedig Pál apostolt, ahogy ő a korinthusbeliekhez írott levelében a szeretetről beszél.

És mekkora kegyelem volt az, hogy Budapesten a Hegyvidéken, aztán Dunapentelén, a későbbi Sztálinvárosban, tizenöt évig Nagykőrösön szolgálhattuk Istent, és a gyülekezeteket! Majd jöttek a csodálatos Baross téri, a Pozsonyi úti, a Fasori esztendők, sok-sok munkával, gyülekezet építéssel, igehirdetéssel, mert ennél az én uramnak sosem volt semmi fontosabb, nem lehetett tehát az én dolgom se más, mint a négy, közben már családosodó gyermek mellett felszabadítani őt minden alól, ami a számára legfontosabbak elvégzésében gátolhatta volna. Több mint hatvanévnyi házasságban ez volt az én igazi hívatásom.

Most, a nyolcvanhatodik évemben, egyre közelebb az Úrhoz, illendő és helyénvaló számot vetnem mindennel, s megkérdezni magamat néhány dologról. Leginkább arról, vajon megtettem-e mindent, amit megtehettem, amit meg kellett volna tennem? Tovább adtam-e, amit kaptam? A hit Isten ajándéka. De hát tudjuk, tapasztaltuk megannyiszor: elveszíthető. Eleget segítettem-e, legalább a hozzám közel állóknak, hogy hitüket megtartsák? És igen, ideje már készülődni. Imádsággal. Imádkozom családom minden tagjáért, imádkozom mindenkiért. Imádkozom magamért is.

Bélyegkép
Dr. Adorján Józsefné