Szatmári Jánosné: Csak az Isten

81 éves vagyok. Egyedül élek. Harmincnégy éve meghalt édesanyám, huszonegy éve édesapám, tizennyolc éve a férjem, tizennégy éve az egyetlen fiam. Édesanyám egyik napról a másikra ment el, az olyan reggelt, ami akkor rám virradt, nem kívánom senkinek. Azt se, hogy valakinek hetekkel előbb látnia kell már, hogy szeretteinek nincs tovább, ahogy láttam édesapám, a férjem, a fiam esetében is. Ma jó napom van, telefonált a fiú unokám, Strassbourgban lakik, Franciaországban, most éppen Kínából megy hazafelé, valami továbbképzésen volt, a cége küldte. De telefonált a leány unokám is, neki most voltak az ikrei egyévesek. Milyen boldog lenne a fiam, ha élne! Nagyapa volna.

Gyerekkoromban a Külső Józsefvárosi Református Egyházközségbe jártam. Ott is konfirmáltam, a Kőris utcában, szerettem őket, vasárnap délutánonként sokszor összejöttünk fiatalok. Milyen jól éreztük magunkat! Ott konfirmált a fiam is. De érdekes, 1950-ben mégse a Józsefvárosban esküdtem, hanem a Kálvin téren. Oda vágytam. Jut eszembe, milyen kemény világ volt akkor! A férjemet, csak azért, mert templomban esküdött, elbocsátották az állásából. Új szakmát kellett kitanulnia, hogy el tudjon megint helyezkedni. A férjem egyébként katolikus volt, ahogy édesapám is, én édesanyám vallását követtem, s jól tettem, nekem mindig jobban tetszett a reformátusság, ahogy édesapámnak és a férjemnek is. Azt mondtuk, itt senki és semmi nem állhat Isten és ember közé, és nincs ami hivalkodó volna, színes és cifra. Szóval én aztán a Kálvin térre mentem mindig istentiszteletre, amíg tudtam. Még most is oda megyek minden júliusban a házassági évfordulómon.
 
Törökőr? Az a jó, hogy közel van. És nagyon kedves ember a tiszteletes úr. Kedves a gyülekezet is. Jól érzem magam a törökőriek közt, amikor eljuthatok hozzájuk. Sajnos, ritkán jutok el, ritkábban, mint szeretném, mert igaz ugyan, hogy közel van, de egyre jobban fáj a lábam is. Meg a 81 év. Nekem már a közel is messzi van. Elindulok én, aztán hogy jövök haza? Meg ez a három emelet a magas lépcsőkkel! Akkor már inkább a tévében, rádióban megszólaló istentisztelet. Meg a Biblia. És az imádság. Csak hát mi történik? Kezdek imádkozni, és azon veszem észre magam, hogy belealudtam az imádságba. Felébredek, eszembe jut, hogy hiszen nem fejeztem be, amit elkezdtem, akkor aztán folytatom. Nem, azt nem hiszem, hogy ezért Isten megbántódna. Megöregedtem és ezt tudja ő is.
 
Igen, sokat vagyok egyedül, ezen nem segíthetek. Olvasok, tévézek, rejtvényt fejtek, főzök és takarítok is. Szeretem a rendet magam körül, szeretem az életemben is. Édesanyám mondta mindig, na, én el nem jönnék hozzád takarítónőnek! Amúgy csend van, csak ez az őrült forgalom zúg lent. Valamikor, mert több mint ötven éve, hogy itt lakom, ha kiléptem az erkélyre, mindig láthattam valakit a szomszédból, napoztak, beszélgettek, virágot locsoltak, ahogy én is, most meg nincs kint senki sehol, naphosszat nincs, akihez szólhatnék. Csak az Isten. Neki köszönöm, hogy mégis, megpróbáltatásaim ellenére is, szép életem volt. Azt nem várom, hogy hívjon, de ha szól, megyek. Azzal az erős reménységgel, hogy megölelhetem majd azokat mind, akiket szerettem.
Bélyegkép
Szatmári Jánosné