Soós Tamás: Lassan csiszolgat az Úr

Bélyegkép
Soós Tamás

Engem édesanyám tanított meg imádkozni. Nevelésemet édesapám folytatta, aki a törökőri gyülekezet presbitere volt. Én attól, amerre ő elindított, húzódoztam. Nincs mit szépíteni a dolgon: csak az ő unszolására kezdtem templomba járni, és az ő akarata tartott ezen az úton mindaddig, amíg – magam sem tudtam megfejteni miért és hogyan, de egyszer csak az Úr lett számomra fontosabb mindannál, ami korábban másfelé csábított volna. Vagyis valamiféle hitre jutottam. Ezen sokat gondolkodtam. Alighanem benne volt a változásban édesanyám. Nagyon is! Az ő példája. Amire aztán időről időre ráerősített édesapám. Fogalmazhatnék úgy, hogy igent mondtam Istennek. Elfogadtam őt, bizalommal fordultam hozzá, és engedelmeskedni akartam neki. És ezen a ponton, a konfirmáció után, hosszú folyamat kezdődött el, tart is mindmáig. Lassan csiszolgat az Úr. Vagy én lennék túlságosan kemény anyagból? 

Cselekvő ember vagyok. Noha olykor bizony jobb volna, ha nem cselekednék, és ha mégis, akkor csak a mi Atyánk akarata szerint, ahogy írva van. Csak hát ehhez sok minden kellene, ahogy hallottuk is a legutóbbi prédikációban Dávid kapcsán, aki Saul és a filiszteusok közé szorulva bármit tesz, becsületét és életét kockáztatja. De képes várni, nem cselekedni, és Isten segítségével kiszabadulni a csapdából. Próbálok én is várni, nem erőltetni, amit szeretnék, míg ki nem derül, mit akar az Úr. Jobb vele tartani. Csak hát megérthetjük-e mindig ezt az akaratot? És ha félreértjük? Vagy máskor, épp ellenkezőleg, nagyon is világos az akarata, csak hát, ha mondjuk, sehogy sincs ínyemre a dolog, ugyanúgy szöknék előle, akár Jónás. Lehetetlen persze. Azért, mert szeretem, s azért is, mert az engedetlenség bűn. 

Abban, hogy legalább idáig eljutottam sokat köszönhetek Törökőrnek. A lelkészeknek. Boross Géza bácsinak, Czanik Péter bácsinak, Balássy Andrásnak. Bennük mintha a valamikori hitvallók lettek volna és lennének jelen most is. Ők nem magukat akarták és akarják megszerettetni, hanem az Igét, az Ige igazságát, és a gyülekezetet megnyitni erre az igazságra, az Igéből áradó szeretetre. Ezért mondhatom, hogy sokat kaptam tőlük én is. Meg a gyülekezettől. Törtem eleget a fejem azon, mivel jellemezhetném a törökőri közösséget. Azzal, hogy milyen jó az összetétele, sok szívem szerinti emberrel? Hogy hányféle szolgálatot vállal? Hogy milyen készséges az adakozókedve? Igen, ezekkel is. De engem az ragadott és ragad meg leginkább, ahogy énekel! Összehangzóan, egy szívvel, egy lélekkel. Így imádkozik. Így beszélget Istennel. Én azt hiszem, az ének, mint ima, a hit, a gyülekezet vallásosságának cselekedete. Boldog vagyok, hogy ilyenek a törökőriek. És hát van egy személyes okom is a kötődésre. Itt találtunk egymásra a feleségemmel, itt keltünk egybe, és újítottuk meg 25 év múltán házassági fogadalmukat.

Mégis megváltunk Törökőrtől. Piliscsabára költöztünk, ide negyven kilométerre. Ezt a távolságot megtenni tömegközlekedéssel az adott forgalmi viszonyok közt olyan teher, amit három gyerekkel nem vállalhattunk. Igaz, volt autónk is, de azt el kellett adni, hogy legyen tüzelőnk. Különben is, őket sok minden kezdte odakötni a piliscsabaiakhoz. Közben a gyerekek felnőttek, s mi engedhettünk a szívünknek. Visszajöttünk. És mintha nem telt volna el 10-15 év, ugyanaz a szeretet, figyelem, segítőkészség fogadott bennünket, mint amitől megváltunk. Hazaértünk. Itthon vagyunk.